XII

Úgy lett, ahogy a kiváló Rohmann doktor mondta, Megyeri két hónap múlva felépült, de már egy hét elteltével helikoptert küldött érte a magyar nagykövetség a németek falujába, és újabb egy héttel később már otthon lábadozott. Tauber Anna boldog volt, hogy ismét együtt lehet a szerelmével. Összeköltöztek és a lány nagy odaadással gondozta a gyógyuló szobrászt. Megyerinek jólesett ez a fajta szeretet, mert olyasmi volt, amit nőktől eddig nem kapott.

Három hónap után összeházasodtak. Tauberben volt ugyan egy kis rossz érzés, hiszen Megyeri múltja élénken élt még az emlékezetében, de látva a lánya boldogságát, ő is megbarátkozott a gondolattal, hogy a félkarú szobrász lett a veje.

Megyeri ismét elkezdett dolgozni. Először csak kisplasztikákat készített, de ezt sosem szerette igazán és sikert sem aratott vele. Lassan áttért hát az egész alakos szobrokra.

Szenvedett. Először a félkarúságot okolta, azt, hogy a műkézzel nem tudja elég jól tartani a vésőt, de aztán kapott egy könnyű, kiválóan mozgatható protézist a baljára… mégis mindhiába. A közelébe se tudott jutni a művészete annak, amilyen India előtt volt. Mintha a korábbi lendülete, szenvedélye és eredetisége a khadzsuráhói szimmetria-templomok falában rekedt volna. Olykor felcsillant egy halvány remény, de aztán ismét csak szürke, semmitmondó alkotások kerültek ki a vésője alól.

Anna mellette volt, bíztatta és vígasztalta a férjét attól függően, hogy mi látszott szükségesebbnek, de semmi sem használt, a helyzet egyre romlott. Megyeri elkezdett inni. Először csak keveset és azzal indokolta, hogy az ital ellazítja és segít az átélésben, de aztán egyre sűrűbben volt szüksége rá, végül pedig már egész nap csak lazult, ivott és szinte semmit se dolgozott.

Anna és Tauber szelíd erőszakkal vegyes bíztatására Megyeri bevonult egy alapos elvonókúrára. A kezelés alatt többnyire könyvtárban töltötte az időt és a buddhizmusról szóló könyveket olvasgatta. Különösen az élvezetekről való lemondás gondolata foglalkoztatta és összeszámolta, hogy neki már nincs is szüksége olyan sok erőfeszítésre, hogy a maradékról is lemondjon.

A kúra sikerrel járt, de Megyeri és a felesége között nem állt helyre a régi kapcsolat. A szobrász már nem volt az a jóképű és sikeres művész, akibe Anna annak idején beleszeretett. Nemcsak a kinézete változott meg, hanem a viselkedése is. Sokszor órákat töltött el bezárkózva a szobájában, vagy csak ült egyhelyben szótlanul. Az asszony először azt hitte, hogy depressziós, de aztán kiderült, hogy Megyeri ilyenkor meditál.

Egyre távolabb kerültek egymástól, pedig minden napjukat együtt töltötték. Anna ajánlotta fel először a válást. A szobrász elfogadta és maga is meglepődött, hogy ez milyen könnyen ment neki.

Nem sokat szomorkodott és hamar elhatározta, hogy visszatér abba az országba, amely gyökresen megváltoztatta az életét. Vonzotta India. Hiányzott már neki az a spirituális környezet, hangulat, amit annak idején Rishikeshben megtapasztalt, meg egy kicsit arra is számított, hogy ott ezúttal majd pozitív irányba mozdul el a sorsa? Emellett még az is szerepelt a terveiben, hogy meglátogatja India buddhista emlékhelyeit.

Elsőnek Rishikeshben kötött ki és a megérkezése után azonnal elindult a hegyre, Gandzsa Babához. Megállt a jól ismert szikla előtt és szólongatni kezdte a jógit. Nem lepte meg, hogy senki sem jelentkezik, többször előfordult annak idején is, hogy nem találta otthon, mert az aszkéta elvonult az erdőbe meditálni.

Megyeri úgy döntött, hogy vár egy kicsit, hátha valahonnan felbukkan régi barátjának a bozontja. Ahogy ott ücsörgött egyre határozottabban érezte azt a bűzt, ami már az érkezésekor is megcsapta az orrát, de akkor azzal siklott el fölötte, hogy biztosan egy vadállat hullája van a közelben. Mostanra azonban vilgossá vált, hogy a tömény szag a barlangból kúszik elő.

A szobrász izgatottan préselte át magát a keskeny bejáraton és azonnal átadta a természetnek a panzióban elköltött reggelit: a beszüremlő gyér fény egy már bomlásnak indult tetemre vetődött, mely egykor Gandzsa Babá, a környék híres jógija volt.

Megyeri visszamenekült a külvilágra és mobilján azonnal hívta a kótházat és a rendőrséget is. A helikopter érkezéséig egy kicsit távolabb ült le, ahol enyhébb volt a szag és felidézte magában azokat a kellemes, közös elmélkedéseket, amik során az aszkéta hozzásegítette, hogy egyes dolgokat jobban megértsen.

Megjött a helikopter. Miután becsomagolták és elszállították a holttestet, a szobrász várt még egy kicsit, majd újból bemászott a barlangba, mert érdekelték a tárgyak, amiket egykori barátja hátra hagyott. Amint ott rakosgatta, nézegette a különféle anyagokból készült láncokat, olvasókat és a megsárgult, kissé penészes könyveket, egyszer csak egy csomagot tapintott ki a keze, bent a falnál, a priccs alatt. Kihúzta, egy kisméretű zsák volt.

Megyerit megfoghatatlan izgalom kerítette hatalmába, miközben a zsákocska száját elszorító kókuszrost kötelet bogozta. Belenyúlt a zacskóba, kihúzta ami a kezébe akadt, de rögtön el is ejtette, és az ájulás közvetlen közelébe került: a félhomályban is tisztán látszott, hogy egy fekete kezeslábas és a hozzá csatlakozó fejmaszk hever előtte a barlang padlóján.

Hosszú percekig tartott mire a szobrász annyira magához tért, hogy gondolkozni tudott. A fekete pókember-öltözetet visszagyömöszölte a zacskóba és az egészet belenyomkodta valahogy a hátizsákjába, majd sietős léptekkel indult el, be az erdőbe. A sűrűben egy alkalmas helyet keresett, elővette a kirándulásain mindig nála levő, összecsukható mászóbotot és addig kapart, amíg egy akkora gödröt nem alakított ki, amibe rendesen belefért a zsákocska, majd az egészet betemette és aljnövényzetet húzott rá. Valamelyest megnyugodott, vagy inkább megkönnyebbült, amikor ezzel végzett.

Elindult le a hegyről. Már majdnem sötét volt mire a városba ért. Nagyon megéhezett és megszomjazott, így hát betért az első ismerős vendéglőbe. Leült az egyik asztalhoz és csak ezután kezdett körülnézni. Aznap már harmadszor fordult elő vele, hogy nem hitt a szemének: két asztallal odébb doktor Tanaka Raito falatozott jóízűen!

Megyeri felállt és odament a japánhoz, aki csak ekkor vette észre őt.

- Nahát Lajos! Nem hittem volna, hogy még látlak az életben!

- Hát ezt én is elmondhatom Raito! De ha jól tudom, te öt évet kaptál az ellenem elkövetett csúnyaságokért.

- Így van, de két év után szabadultam, mert nagyon jól viselkedtem a börtönben.

- Ennek örülök – mondta a szobrász és érződött, hogy komolyan gondolja.

- Mesélj, veled mi történt az eltelt két évben – bíztatta őt a japán.

Megyeri rendelt egy curry-csirkét és elmesélte az otthon történteket. Közben a kis tudós hol bólogatott, hol szörnyülködve vonta össze a szemöldökét. A szobrász elmodta neki azt is, hogy holtan találta Gandzsa Babát, de a pókemberöltözetről hallgatott.

- Nekem is van egy érdekes hírem Lajos, de az is lehet, hogy tudsz róla – mondta aztán Tanaka doktor.

- Na mondjad gyosan, ne csigázz!

- Pár hónappal azután, hogy visszamentetek Magyarországra, még egy olyan gyilkosság történt, mint amit Vagasi követett el.

- Szintén pókember, színes nőt, szállodában? – kérdezte nem is nagyon elképedve Megyeri.

- Igen – válaszolt a japán, és észrvette, hogy a szobrász nincs megdöbbenve: - De hát erről biztosan értesítették az apósodat, és így te is hallottál róla.

- Igen, igen… mondott valamit az öreg – hazudta Megyeri, aztán más hangon folytatta: - Van valaki gyanúsított?

- Nincs és ha a véleményem érdekel, ezek a béna itteni nyomozók nem is fogják sose kideríteni. Ide egy Tauber Márton kellene – mondta a régész, aztán elgondolkodva folytatta – Nekem azonban van egy tippem.

- Mondjad Raito, hallgatom.

- Szerintem az a Ganzsa Babá a tettes, akit te ma holtan találtál.

- Ugyan Raito! – nevetett fel idegesen Megyeri. – Micsoda hülyeség, már ne haragudj! Babá egy szaddhu volt! A légynek se tudott volna ártani.

- Sokáig ez igaz is volt, de aztán megváltozott a természete – emelte fel ujját a japán -, és ezt elsősorban a nyakló nélkül fogyasztott kábítószereknek köszönhette. Néhány hete, rögtön a szabadulásom után voltam fent nála és mondhatom, nagyon furcsán viselkedett. Az igazi hindu lélek halhatatlanságáról és a jelképeknek az életnél is fontosabb voltáról értekezett, majd meg akart kínálni egy marihuánás cigarettával és ekkor megláttam a körmeit: ez a jógi nem csak dzsointot szívott, hanem kemény drogokkal is élt! Szerintem az történhetett, hogy be akarta fejezni Vagasi félbe hagyott „művét”, és legyilkolta a szvasztika negyedik ágához tartozó ádozatot is.

- Ez szörnyű volna, ha igaz – mondta Megyeri egy mély sóhaj kíséretében.

- Szörnyű ez eléggé, de ha tényleg az aszkéta a gyilkos, akkor már elnyerte a büntetését – mondta a japán, aztán ivott egy kortyot és kissé vidámabban folytatta: - Te most mit fogsz itt csinálni Lajos?

- Néhány hétig meditálok, aztán meglátom.

- Volna egy ötletem – mondta megélénkülve Tanaka doktor. – Mi lenne, ha velem jönnél, és segítenél a munkámban?

- Vissza Khadzsuráhóba?

- Nem. Sajnos, mint priuszos régész nem kaphatok ilyen kiemelt munkát, feltárásvezetést meg valószínűleg soha többé az életben. Viszont segédkezhetek mások kutatásainál. A jövő héten indulok Kelet-Indiába, ahol egy ősrégi buddhista kolostor romjain dolgozhatok. Te rajzokat készíthetnél a kiásott tárgyakról.

- Ki vezeti azt a feltárást?

- Egy bizonyos Craig McLeish – válaszolt Tanaka és hamiskásan mosolygott hozzá.

- Hogyhogy? – csodálkozott Megyeri. – A skót nem Khadzsuráhóban dolgozik a szimmetria-templomán? Vagy már végzett?

- Nem végzett és nincs is ott mit elvégezni – kezdte a japán egy sóhajjal. – Az alaposabb vizsgálatok ugyanis kiderítették, hogy a templom mégsem a Chandela-korból származik, hanem mindössze százötven éves.

- Ha jól sejtem, akkor ott nem én követtem el az első csalást – mosolygott a szobrász.

- Nem bizony! Egy 19. századi régésznek, vagy művésznek… nem tudják, hogy ki lehetett… úgy tűnik, szintén megfordult a fejében, hogy halhatatlanná teszi magát. Épített egy egész ál-Chandela templomot.

- Akkor az én szobraim maradhattak a helyükön?

- Igen.

- Akkor te már nem vagy veszélyes rám, mert nem egy igazi Chandelát rondítottam el? – kérdezte Megyeri félre fordított fejjel.

- Persze, hogy nem! És igazán nagyon sajnálom, amit veled műveltem – mondta a japán.

- Semmi baj Raito! Jó tanulság volt nekem is – mosolygott megbocsátóan Megyeri, majd megpaskolta a kis japán tudós vállát: - Megyek veled a buddhista kolostorhoz.

Közben mindketten végeztek az evéssel, felálltak és elindultak a folyóparton. Hamarosan a Lakshmanyuhla hídhoz értek. Szép lassan sétáltak át rajta, mintha ez lenne a rendes délutáni programjuk. A hegyek mögül most barátságos felhők úsztak a város fölé, békés derűt árasztva. Ehhez a képhez leginkább meditatív csend illett volna, de a Gangesz gondoskodott róla, hogy ne így legyen. Ott zubogott, hömpölygött, harsogott alattuk a szent folyam vize, telis-tele ősrégi korok titokzatos üzeneteivel.

VÉGE

A japán hűségesen ácsorgott az öszvér mellett, melyen most is ott lógott Alberto Morales teteme.

- Elkaptátok?! Gratulálok! – fogadta őket és még egy kis japán-mosoly is megjelent az arcán.

- Egy hópárduc segítségével sikerült. Mégiscsak ő volt a sorozatgyilkos. A főnök az előbb kapta telefonon ezt az üzenetet – mondta Kumar.

- Én valahogy sejtettem – mondta Tanaka egykedvűen, aztán kissé élénkebben folytatta: – Közben egy helikoptert láttam leszállni a falu mellett.

- Értünk jöttek! Induljunk is! – mondta vidáman a fiatal rendőr.

- Máris. Csak először nekünk van még egy kis elszámolni valónk – Tauber lassan ejtette a szavakat és Tanaka szemébe nézett. Az állta a pillantását, de már nem mosolygott.

A magyar nyomozó vett egy nagy levegőt, hivatalossá vált az arca és ünnepélyesen zengett a baritonja amikor megszólalt:

- Doktor Tanaka Raito! Ezennel letartóztatom háromszori gyilkossági kísérletért! Ennyiszer próbálta megölni Megyeri Lajost. A jogait, gondolom, nem kell felsorolnom. Az ügyvédje távollétében nem köteles beszélni.

Az indiai rendőr kezéből kiesett az öszvér kantárja, amit már az indulás reményében szorongatott, és szótlanul bámult a két középkorú férfira. Látszott, hogy az újabb fordulat már sok neki. Taubernek kellett őt noszogatni:

- Rajta Kumar! Bilincseld meg őt légy szíves!

A megszólított fájdalmas arccal tekintett a parancsnokára, mintha azt mondta volna, hogy „miért pont én, hiszen kedvelem ezt a fickót”, de aztán belátta, hogy végre kell hajtania az utasítást. Előhalászott hát egy bilincset a hátizsákjából és valami „bocsánat”-félét mormolva rátette a készségesnek mutatkozó japán csuklójára.

- Egyszerűen nem tudom elhinni! Miért tett volna Raito ilyen szörnyű dolgokat? – háborgott Kumar, mialatt már útban voltak a falu felé, ahol egyre lassabban forgott a helikopter rotorja.

- Tanaka doktor számára a munka nemcsak hobbi és szenvedély, hanem az egész életét jelenti a régészet, különösen a khadzsuráhói templomok. Azok egy részét ő tárta fel és szinte a sajátjának tekinti őket – kezdte a magyar detektív. – Ezért aztán féktelen düh és gyűlölet ébredt benne az ellen, aki új szobrokat vésett egy még feltáratlan templomba. Amint az újságokból megtudta, hogy ki az illető és hol tartózkodik, azonnal elindult, hogy felkeresse őt, vagyis a mi Lajosunkat.

Nekem elejétől fogva gyanús volt, hogy Raitonak miért éri meg egy kiadós beszélgetésért otthagyni a kedvenc ásatását és sok kilométert utazni. Mindezt megmagyarázza, hogy célja nem a társalgás volt, hanem fizikai bosszút akart állni a szobrászon. Először azt tervelte ki, hogy Anantit és Megyerit megöli és ennek a tettnek a gyanúját is a sorozatgyilkosra tereli. Olyan fekete, testhez álló kezeslábast vett hát fel, mint a korábbi gyilkosságok elkövetője. Ekkorra ugyanis, a mi nyomozásunk eredményeként már ismert volt a sorozatgyilkos öltözete. Raito elindult hát a szállodához, hogy megölje a lányt és a szobrászt, de elkésett - az igazi tettes megelőzte.

- Azt hittem, hogy Megyeri tovább marad a barátnőjénél – szólalt meg a japán. – Miért hagyta ott olyan hamar?

- Nekem azt mondta, egy rendőr hívta fel telefonon, hogy a gyilkos közeledik és hagyja el a szobát, mert most a rendőrök lépnek akcióba. Később kiderült, hogy a rendőrök közül senki sem hívta. Tehát, valaki félre akarta vezetni a szobrászt.

- Én biztosan nem hívtam – emelte fel fejét a japán és érződött, hogy igazat mond.

- Hát, ezek szerint Vagasi volt a telefonáló – bólogatott a magyar nyomozó.

- Nekem az nem világos teljesen – szólalt meg most Kumar –, hogy Vagasi miért menekült el az eset után Rishikeshből? Honnan gondolta, hogy gyanúsítani fogják?

- Először is – kezdte Tauber tanári modort felvéve –, az Ananti és Megyeri eleni támadáskor megsérült a karján és gondolta, hogy az alapján esetleg azonosítani tudják. Másodszor: nem sikerült megölnie a tejszállító Dineshéket és, bár megfenyegette a paraszt családját,  de nem lehetett benne biztos, hogy a feleség, vagy valamelyik gyerek nem kottyantja el magát. Utolsó próbálkozásként, Lajos ellopott mobiltelefonját Günther, vagyis Alberto Morales üzletében rejtette el, de gondolhatta, hogy az Intepol-ügynök tudja, hogy kit kell üldözni – mondta a magyar detektív, majd így folytatta:

- Na, de térjünk vissza a mi Tanaka doktorunkhoz, aki nem adta fel. Amikor tudomást szerzett róla, hogy a csapatunknak Megyeri is tagja, gyorsan csatlakozott hozzánk. Nem vesztegette sokáig az időt, rögtön az első éjszaka kísérletet tett a szobrász megölésésre. Nekem azonnal gyanús volt Lajos erős rosszulléte. Egyszerű gyomorrontástól nem veszíti el az ember az eszméletét. Még inkább szöget ütött a fejembe a dolog, amikor aznap reggel, az indulás előtti csomagolásnál furcsa foltot vettem észre Megyeri hálózsákjának a fejrészén. A pecsét lassan halványult, és estére eltűnt, de engem továbbra is foglalkoztatott. Elárulod most Raito, hogy milyen színtelen-szagtalan mérget csepegtettél Lajos hálózsákjára?

A japán határozott nem-et intett. Tauber mosolyogva nyugtázta:

- Nem baj, majd az ügyvéded jelenlétében. Különben, addigra lehet, hogy tudni fogjuk, mert én kihúztam néhány szövetszálat a kérdéses hálózsákból. A többit majd elintézi a labor. Nézzük hát Raito második merényletkísérletét a mi Lajosunk ellen – folytatta a magyar nyomozó. – Amikor leesett az öszvérről és a bal karja csúnyán megsebesült, azt Raito kezelte egy szerrel. Nem tudom, hogy milyen kotyvalék lehetett, de Megyeri karját mindenesetre úgy megfertőzte, hogy majdnem belehalt szegény. Csak a szerencsén múlt, hogy a németek falujában az orvos még időben amputálni tudta. Majd megmondod ugye Raito, hogy milyen szer volt az?

A japán szomorúan bólintott és megbilincselt kezét egykedvűen lóbálva baktatott a rendőr és a felügyelő között. Kumaron látszott, hogy valamin gondolkodik:

- Ez eddig csak két gyilkossági kísélet. Melyik volt a harmadik?

- Jól van fiatalember! Látom, hogy figyelsz – mosolygott a magyar detektív. – Az öszvér nem magától bokrosodott meg és dobta le Lajost, hanem azért, mert Tanaka doktor csinált vele valamit. Igazam van Raito? Nosza, könnyíts a lelkeden. Meséld el nekünk, hogy történt?

A japán egy darabig habozott, de aztán csak nekidurálta magát:

- Talán emlékeztek rá, hogy megkínáltam mindenkit rágógumival. Nos, az én papíromban nem rágó volt, hanem egy kis síp, amit még régen, egy osakai állatidomártól kaptam. Ő megtanított arra, hogyan keltsek ezzel az apró zeneszerszámmal olyan hangokat, amit csak az állatok érzékelnek. Így azt is tudom, hogy melyiktől bokrosodik meg egy öszvér.

- Az előző trükköket nem mesélted el nekünk Raito. Ezt miért mondtad el mégis?

- Mert büszke vagyok rá. Szerintem ez volt a legjobb – válaszolt ismét szokásos mosolyával a japán, aztán némi gondolkodás után folytatta. – Na jó… mégis elmondom, hogy mit tettem Megyeri hálózsákjára. A mérget még Khadzsuráhóban készítettem egy ősi szanszkrit recept alapján. Annak idején ilyen szerrel nyírták ki egymást az indiai uralkodóházak trónörökösei.

- Szegény Lajos nem is tudta, hogy mekkora megtiszteltetésben volt része – jegyezte meg Tauber.

– Meg is érkeztünk – mondta vidáman Kumar.

A helikoptertől ötven méterre voltak. Egy kackiás bajszú rendőr jött eléjük és barátságosan mosolygott a társaságra, de a megbilincselt Tanakát szigorúan mérte végig.

- Ő a gyilkos? – kérdezte.

- Nem! Hálistennek neki nem sikerült – mondta Márton detektív mosolyogva. Aztán komolyabban folytatta: – Két halottat is magunkkal kell vinni és a németek falujából egy sebesültet.

- Hol vannak a hullák? – érdeklődött a rendőr.

- Az egyik itt, az öszvéren, a másik meg fent a hágónál.

- Az öszvéren levőt visszük, de a másik holttest és a sebesült már nem fér fel. Értük eljövünk holnap. A hágónál levő halottat az itteni kollégám addig lehozza a faluba.

Felszálltak a helikopterre és az szép lassan emelkedni kezdett velük, hatalmas porörvényt hagyva mag alatt. Tauber nézte a tájat, ahogy kinyílik körülötte, de egyúttal minden kisebbé is válik. Mielőtt déli irányba indultak volna, egy kört tettek Észak felé. Átrepültek egy hegyormon és hirtelen völgy terült el alattuk. De micsoda völgy! Amerre a szem ellátott, több kilométer szélesen és hosszan mindenütt virágok, az elképzelhető valamennyi színben. Mintha egy tréfás kedvű óriás színes ceruzákkal telepöttyözte volna a vidéket, vagy mintha sokezer szorgalmas buddhista szerzetes egy hatalmas mandalát rakott volna ki, hogy meghökkentsék az örökkévalóságot.

- Mi ez itt, alattunk? – kérdezte Márton nyomozó Kumart.

- Ez a Valley of Flowers, vagyis a Virágok Völgye. Évente három hónapig milliárdnyi virág nyílik itt – válaszolt a fiatalember és ő is érdeklődve tapadt az ablaküvegre.

Tauber megbökdöste a pilóta vállát és kiabálva kérte őt a nagy zúgásban:

- Maradjunk itt még egy percet, kérem.

Az bólintott és kicsit lejjebb ereszkedett. A magyar nyomozó csak nézte a gigantikus, összefüggő virágszőnyeget, melyet zöld lankák, és hóval borított hegyóriások kereteztek, az egészet meg a valószínűtlenül kék égbolt zárta le. A természetnek ez az ember által kitalálhatatlan szépsége elindult felé, belopózott a lelkébe és simogatta, vigasztalta őt. Amikor a helikopter megfordult és elhagyta végül a pazar völgyet, a magyar nyomozó arra gondolt, hogy lám nem kellett senkit megölnie és még a gyomorszájonvágás is elmarad. Csak nem üthet meg egy félkarú szobrászt!

Jó fél óráig tartott, amíg Tanaka és Kumar utólérték Márton nyomozót. Ekkor valamennyien felültek a hátasjószágokra és így folytatták útjukat abban az irányban, amerről öszvér neszezését hallotta a fiatal rendőr. Mostanra persze már nem lehetett semmilyen hangot megkülönböztetni az éjszakai vadon szokásos moraja mellett. Ennek ellenére biztosan jó volt az irány, mert azt a völgyet, amiben haladtak mindkét oldalról meredek hegyoldalak határolták és éjjel lehetetlen lett volna átvágni rajtuk, vagyis a menekülőnek is itt kellett előttük haladnia.

Kitartóan ügettek az engedelmes jószágok hátán, és régóta lehettek már úton, mert a sötétséget lassan tompa szürkeség, majd egyre átláthatóbb derengés váltotta fel. Egyszer csak megszólalt Kumar:

- Szerintem szálljunk le az öszvérekről és hagyjuk itt őket. Lassan kivilágosodik, és gyalog nem leszünk olyan feltűnőek, közelebb tudunk kerülni Vagasihoz.

Tauber elismerően nézett a fiatalemberre:

- Mire befejezzük ezt a nyomozást, kész detektív válik belőled.

Kikötötték hát a patásokat és csak egy-egy kis hátizsákot vettek le róluk, így folytatták az üldözést. A völgyben folyó patak folyásirányával szemben haladtak, vagyis egyre magasabbra kerültek. Lassan elmaradtak mögöttük a fák, csak cserjék és bozótok borították a hegyoldalt, no meg sziklák.

Szétváltak. A patak jobb oldalán Kumar és a japán mentek, a bal partot övező bokrok között meg Tauber lopakodott óvatosan előre. Néha madár röppent fel, vagy egy apró állat iszkolt tova, menedéket keresve. Márton nyomozó persze már az első ilyen esetnél előkapta a pisztolyát – és aztán el se tette –, pedig tudta, hogy az ilyen állatok felriadásának sokféle oka lehet.

Körülbelül fél óráig mehetett így a magyar nyomozó, gyorsan, de lehetőleg csendben és olykor meg is állt egy kicsit, hogy füleljen. Miután átmászott egy kisebb árkon, egy pár másodpercre fedetlen maradt, és ekkor mintegy húsz méterre előtte mozgást észlelt, majd egy szőke fej bukkant elő az egyik szikla mögül. Tauber azonnal tüzelt, de addigra az illető már ismét a szikla mögött volt. A következő másodpercben azonban megint megjelent és ezzel egyidőben érthetően, magyarul kiáltott rá a detektívre:

- Vigyázzon Tauber!

Felesleges volt a felszólítás, mert Márton nyomozó ekkor már útban volt a talaj felé és néhány tized másodperc múlva hason feküdt. Éppen időben, mert ekkor egy lövés süvített el felette, de nem a szikla mögött kuksoló ellenfél irányából, hanem a nyomozó háta mögül. Már éppen arra kezdett gondolni, hogy Kumar érkezett meg segítségnek, amikor az előbbi illető ismét kiabálni kezdett:

- Maradjon úgy Tauber! Nem én vagyok az ellensége! Az a háta mögött van!

Ebben a pillanatban a magyar nyomozó mögül ismét lövés dördült, de ekkor az imént még a szikla mögül kiabáló illető közvetlenül Tauber mellett ugrott ki egy bokorból és a fegyverét két kézzel maga elé tartva egy villámgyors sorozatott lőtt ki. A pisztoly dörrenését szorgalmasan visszhangozták a környező hegyek, majd hirtelen olyan csend lett, hogy Tauber üstdobpergésnek érezte a szívdobogását. Még az állandóan rikácsoló, csivitelő madarak is elhallgattak.

Elsőnek a szőke férfi emelkedett fel és a magyar detektív tisztán láthatta tőle néhány lépésnyire George Vagasit, a körözött gyilkost, aki most barátságosan mosolygott és intett, hogy felállhat:

- Szerintem eltaláltam a gazembert. Jöjjön Tauber úr, nézzük meg. De azért csak óvatosan, mert maga is tudja, hogy az ilyenek sebesülten is veszélyesek.

Taubernek már a száján volt, hogy „mi viszont magát keressük, és ezennel letartóztatom”, de nem mondott semmit, nagyobb volt benne a kíváncsiság, hogy ki lehet a másik.

Előre szegezett fegyverrel közelítették meg a földön fekvő sebesültet, aki még mutatott némi életjelet, de láthatólag teljesen harcképetelen volt. Ott feküdt elöttük a hátán Günther, az argentin!

- De hisz ez… ez itt… – mutatott Tauber a halállal viaskodó fiatalemberre – ő Alberto Morales, az Interpol ügynöke!

- Ez soha nem volt Alberto Morales, titkos ügynök meg aztán végképp nem! – nevetett fel a magyar származású gyanúsított.

- Na de itt van! – kaparta elő a zsebéből a fotót Tauber. – Maga ellen körözést adtak ki, és többszörös gyilkossággal gyanúsítjuk!

Erre a közben odaérkező Tanaka doktor és Kumar is bólogattak, de érdeklődve nézték a haldoklót is.

- A többszörös gyilkos itt fekszik önök előtt, az Interpol-ügynök pedig én vagyok. Az történt ugyanis, hogy a mi Güntherünk bement az én fényképemmel a deoprayagi rendőrségre és előadta azt a mesét, hogy ő az Interpol szolgálatában van – még hamisított jelvényt is szerzett valahonnan –, és hogy én vagyok a sorozatgyilkos.

- Egy pillanat – hápogott szokásával ellentétben Tauber. – Mi napokon keresztül magát üldöztük! Hiszen nem lehetett más az előttünk öszvér hátán menekülő illető! Mindenki magára ismert, akinek megmutattuk a fényképét!

- Ne haragudjon Tauber úr, vagy talán szólíthatom Mártonnak, hiszen kollégák vagyunk – kezdte a magyar származású ausztrál. – Ha én valóban menekültem volna, akkor kerülöm a lakott helyeket és igyekszem minél kevesebb nyomot hagyni magam után. Nekem viszont az volt a célom, hogy egy kicsit vezessem magukat, hogy biztosan arra haladjanak, amerre a valódi gyilkos. Én ugyanis mindig a nyomában voltam, viszont kellett az önök segítsége is. Anélkül nem lehettem volna eredményes.

- Ezek szerint maga vágta le a folyón átvivő libegőt is?

- Igen. Az innenső oldalon kellett tartanom a gazembert, hogy könnyebben becserkészhessük – válaszolta George Vagasi.

- Ugye elárulja, miként sikerült átvágnia egy erős drótkötelet és ráadásul úgy, hogy maga az innenső oldalon maradt, a drótkötél viszont a túloldalon szakadt el? – kérdezte Tauber.

- Á, sejtettem, hogy ez fejtörést okoz majd önöknek! – nevetett fel Vagasi. – Egy különleges robbanószerkezetet használtam ehhez, amit annak a kampónak a külsejéhez rögzítettem, amivel a kosár csúszik és a távirányítóval akkor robbantottam fel, amikor a folyó túloldalára ért. Amint látták, kiválóan sikerült a dolog.

- Ügyes, ügyes – morogta Tanaka doktor.

- Szeretném látni az igazolványát – mondta lassan a magyar nyomozó, miközben mélyen az ausztráliai szemébe nézett.

Az felnevetett – mintha megkönnyebbülne, hogy csak ezt akarják tőle:

- Bocsánat! Ezzel kellett volna kezdenem. Hiszen tudom én, hogy minden helyzetben igazolni kell magamat, végül is szakmabeliek vagyunk – hadarta és közben Tauber felé nyújtotta a díszes okmányt.

- Köszönöm. Ez valódinak tűnik – mondta a detektív. Miközben visszanyújtotta az igazolványt Vagasinak, egy piros csíkot vett észre a keze fején: – Megsérült?

- Á, nem komoly! Úgy látszik, hogy eltalált itt a nyomorult – tapogatta meg a jobb vállát a volt gyanúsított.

- Orvosra lesz szüksége. Hol talál itt olyat? – kérdezte Tanaka.

- Itt sehol. Azonban visszamehetek a németek falujába. A másik lehetőség Ghangaria, ami két-három órányi járásra van innen. Nagyon kedvelt kirándulóhely, sok külföldi turista keresi fel minden nap és ott működnek a mobiltelefonok. Segítséget tudunk kérni.

- Az nagyszerű! Igyekezzünk! – adta ki a parancsot Márton detektív.

Vagasi közelben bóklászó öszvérére rákötözték Günther holttestét és elindultak. Egy rövid ideig még felfele vitt az ösvény, de akkor elérték a hágó tetejét és elkezdtek lassan ereszkedni a köves, később bozótos hegyoldalban. Valóban, egy szűk óra telhetett el, amikor a völgyben háztetőket pillantottak meg.

- Az Ghangaria – mutatott a kis település felé az ausztrál-magyar.

Mire ezt kimondta, Taubernek már a kezében volt a mobilja, és a tőle telhető legnagyobb sebességgel írt egy sms-t.

- Az első életjel haza? – vigyorgott Vagasi. – Miért nem telefonál? Úgy személyesebb.

- Az most következik – mondta a nyomozó fel se pillantva, majd ahogy befejezte az sms-t, valóban tárcsázott egy számot: – Karan főfelügyelő? Itt Tauber. Elkaptuk a gyilkost… Meghalt, de közöttünk is van sérült. Legyen szíves, küldjön egy helikoptert Ghangariába. Másfél óra, mire ideér a helikopter? Rendben. Várunk. Köszönöm.

- Na! Légi úton megyünk vissza! – csettintett Vagasi. – Leglább idejében látja orvos a sebemet.

Tovább meneteltek a merdek hegyoldalban a falu irányába. Kumar és Tanaka láthatóan jó hangulatban, hogy véget ért a kalandjuk és visszatérhetnek a mindennapi életbe, Tauber arcán azonban némi feszültség látszott. Az ausztrál-magyar nem árult el semmi érzelmet, és a sérüléséhez képest frissen lépkedett.

Már majdnem elérték az első házakat, amikor csöngött Márton nyomozó mobiltelefonja. Mialatt a másik oldalt hallgatta, az addigi feszültség folyamatosan növekedett az arcán. Csak annyit mondott, hogy „igen, értem”, és mire a „köszönöm”-höz érkezett Vagasi már berohant az erdőbe. Tauber kibiztosított pisztollyal követte és szünet nélkül kiabált:

- Ne fusson George! Semmi esélye! Sebesülten nem jut messzire!

A többiek a meglepetéstől mozdulatlanná dermedve nézték, ahogy a nyomozó is eltűnik a sűrűben. Először Kumar tért magához és a főnöke után eredt:

- Várjon! Segítek!

- Kerülj jobbról, zárd el az útját a völgy felé, és aztán indulj a hágó irányában – adta ki az utasítást az őt utólérő rendőrnek a magyar detektív.

Valóban sikerült megakadályozniuk, hogy Vagasi lefele meneküljön, így a meredek hegyoldalban felfelé kellett másznia a sérült karjával. Olykor egy-egy legördülő kő is jelezte az üldözőknek, hogy jó irányban mennek és az ausztrál nem lehet messze.

Ahogy a kopár, sziklás részhez értek, mintha egy pillanatra elő is bukkant volna, de aztán ismét eltűnt egy hatalmas kőtömb mögött. Ekkor egészen váratlan dolog történt! A kőszikla irányából először haragos morgást, majd állati üvöltést lehetett hallani és rögtön utána egy segélykiáltást, majd az életéért közdő ember egyre halkuló hörgését. Tauber kérdően nézett Kumarra, akinek lassan leesett, hogy minek a fültanúi éppen:

- Nagyon óvatosan menjünk közelebb. Szerintem egy hópárduc kapta el Vagasit.

- Talán, ha a levegőbe lövünk, attól elmenekül – mondta a nyomozó és máris elsütötte a pisztolyát.

A fiatal rendőr is így tett, majd lassan felmásztak a sziklához. A párduc valóban kereket oldott, csak az ausztrál-magyar feküdt ott. Hasán és torkán hatalmas seb tátongott és már nem mozdult. Kidülledt szemében pillanatfelvétel gyanánt rögzült az életért való küzdelem utolsó másodperce.

- Hát így lelte halálát a rishikeshi sorozatgyilkos – mondta Tauber egy kis sóhajjal kísérve.

- Na de főnök! – ámuldozott Kumar. – Ez egy Interpol-ügynök, vagy nem?

- Hát nem! Illetve egyszer az volt – kezdte Márton detektív a magyarázatot. – Az imént kaptam egy hívást a központból, ahol az sms-en feltett kérdésemre azt mondták, hogy jelenleg nincs semmiféle George Vagasi az Interpol szolgálatában. Négy évvel ezelőtt még volt, de aztán elbocsájtották a rasszista megnyilvánulásai miatt.

- És az igazolványa? Amit megmutatott?

- Ezek szerint annak idején nem adta vissza, és kiváló minőségben sikerült átírnia az évszámot, mert nem vettem észre rajta gyanúsat.

- Mi van Güntherrel, az argentinnal?

- Ez természetesen álnév és őt valóban Alberto Morales-nek hívták és Interpol ügynök volt szegény.

- Tehát Vagasi átvert minket ma reggel.

- Legalábbis megpróbált, de arra nem számított, hogy én ilyen gyorsan megkapom a kért információkat, meg talán bízott a gyorsaságában is.

- Mindenesetre nem vette számításba a hópárducot – mondta Kumar, miközben visszaereszkedtek Tanaka doktorhoz.

Tauber elmesélt mindent, ami Rishikeshben történt, a gyilkosságokat, a gyanúsított szökését – az Interpol-ügynökről hallgatott – és az eddigi kalandjaikat a hegyek között.

- Szóval azt sejtik, hogy a gyilkos indítéka a fajgyűlölet? – kérdezte Brigitte asszony.

- Igen. Minden jel arra utal… és tudom, hogy önök már a felvételnél elzavarják innen az ilyeneket, de hátha… esetleg valahogy mégis beszivároghat valaki? – próbálkozott a magyar nyomozó.

- Nehezen tudom elképzelni, de azért csak mutassa kérem az illető fotóját – fordult készségesen Tauber felé Schönhofer asszony.

Néhány másodpercig vizsgálta a fényképet, majd nemet intett a fejével és továbbadta a képet Hannelorénak, akinél ugyanilyen hatást váltott ki George Vagasi portréja. Ezután Brigitte férje elé került a fotó, aki hosszasan vizsgálta, még Hannelore férjét is odaintette, majd Márton nyomozóhoz fordult:

- Mi láttuk errefelé a fickót.

Tauber izgalmában felpattant a székről és az indiai férj felé hajolva kérdezte:

- Az mikor volt?

- Talán egy jó hónapja lehetett.

- Bent járt a faluban?

- Lehetséges. Mi a falu szélén találkoztunk vele, amikor egyszer sötétedés után jöttünk haza az erdőből.

- Hogyan láthatták, ha sötét volt?

- Hirtelen került elénk… ahogy az első házak közelébe értünk. Látszott, hogy ő is meglepődött, én meg önkéntelenül felkapcsoltam a kezemben levő elemlámpát és az arcába világítottam.

- Addig miért nem használta a lámpát?

- Takarékoskodni kell az elemmel, mert havonta csak egyszer kapunk utánpótlást. Az erdőben volt rá szükségünk.

- Tehát biztos, hogy ezt a férfit látták? – kérdezte ismét Tauber és szigorúan nézett Brigitte férjére.

- Egészen bizonyos. Minden falubelit ismerünk, ezért egy idegen arc bevésődik az agyunkba akkor is, ha csak pár pillanatig látjuk – válaszolt a férfi kicsit sértődötten.

Na, most már csak azt kellene kideríteni, hogy kinél járt Vagasi? – fordult az asszonyok felé Márton detektív. – Mert nyilván nem azért jött el idáig, hogy a településre be se tegye a lábát.

Néhány másodpercnyi szünet következett. Az asszonyok és férjeik csak vonogatták a vállukat és hol egymásra, hol a vendégeikre tekintgettek. A csendet Gerhard hangja törte meg:

- Szerintem Habererék ismerik őt – mondta a fiú, félve pislogva az anyjára, hogy hátha most rosszat tett.

- Ezt honnan tudod? – vette elő a kedvesebb hanghordozását Tauber.

- A múlt héten, amikor gombászni voltunk, Johann Haberer arról beszélt az öccsével, hogy biztosan ismét meglátogatja őket a szőke Dzsordzs. Így mondták a Georgot, ebből gondoltam is, hogy külföldi az illető – válaszolt Gerhard egyre jobban nekibátorodva.

A magyar nyomozó erre már – szokásához híven – megmarkolta az asztal szélét, de a másik kezével megsimogatta a fiú buksiját és a szemébe nézve kérdezte:

- Átmennél most a kedvemért Habererékhez?

Hannelore megelőzte a fiát és kissé felháborodott hangon mondta:

- Na de, uram! Már késő van… és különben is… mit mond nekik, hogy miért jött?

- Brigitte asszony finom fánkot sütött. Tudom, magam is megkóstoltam – mosolygott a háziasszonyra Tauber. – Mi lenne, ha egy tálcányit átvinne Gerhard, mondjuk cserébe a Habererék süteményéért? Vagy ők még nem küldtek soha semmit?

- Dehogy nem, a múlt csütörtökön hoztak a rétesből – ismerte el Brigitte asszony.

- Nagyszerű! – dörzsölte össze kezeit a detektív. – Akkor indulj Gerhard és alaposan nézz körül, hogy nem látsz-e valami gyanúsat. Nincs-e a házban idegen személynek a nyoma?

A háziasszony megrakott egy lapos kosárkát fánkkal és a fiú elindult az utcán, melyet csak a fogyó hold gyenge fénye világított meg. Brigitte egy ideig aggódva nézett a fia után, aztán merengve hallgatott. A többiek is csendben iszogatták a sörüket, csak doktor Rohmann beszélt arról, mekkora szerencséje volt Megyerinek, hogy még idejében amputálni tudták a karját. “A holnap reggelt már nem élte volna meg” bizonygatta a kiváló orvos.

Egyszer aztán ütemtelen gyerekléptek hallatszottak kívülről és belépett a szobába Gerhard. Brigittéből anyai sóhaj tört fel:

- Csakhogy megjöttél! – simogatta meg a fia fejét.

- Na mondd el, mit láttál? – sürgette őt Tauber.

- Nem volt ott senki idegen – pislogott Gerhard a felügyelőre.

- Szívesen fogadtak? – fagatta őt tovább a nyomozó.

- Furcsállták, hogy ilyen későn viszek kóstolót, de örültek neki. Azt mondták, hogy úgyis elfogyott most minden ételük a vacsorakor.

- Nem észleltél semmi különöset a házban, vagy körülötte?

- A házban nem – kezdte lassan, elgondolkodva a fiú –, de amikor indultam volna vissza, az istálló felől furcsa hangokat hallottam. Közelebb mentem… és egészen biztos, hogy egy öszvér nyerített odabent.

- Mi ebben az érdekes? – kérdezte Tauber és teste megmerevedett. – Nem lehet Habererének öszvérük?

A fiú magabiztosan mosolygott, miközben a detektív pillantását állva mondta:

- Egészen biztos, hogy nincs öszvérük.

A magyar nyomozó úgy pattant fel a székről, mintha az kigyulladt volna alatta. Szinte hadarva osztotta a parancsokat:

- Kumar, te velem jössz a fegyverekért! Raito, te felrakod a legfontosabbakat a hátasainkra és utánunk jössz velük Habererék elé!

Mire az utolsó mondatot befejezte, már úton is volt az emeletre, mögötte az indiai rendőrrel. Fél perc sem telt el és ismét az ebédlőben voltak.

- Maga jöjjön velünk és mutassa meg, hol laknak Habererék – nézett a nyomozó Hannelore férjére, aki azonnal engedelmeskedett és addig velük futott az utcákon, amíg meg tudta mutatni, hogy melyik az a ház.

Tauber erőteljes kopogtatására egy álmos szemű, észak-európai kinézetű férfi nyitott ajtót.

- Rendőrség! – villantotta elő jelvényét a magyar detektív. – Meghatalmazásunk van a deoprayagi rendőrfőnöktől. Szétnézünk egy kicsit a házban.

- Kit keresnek? – állt félre kelletlenül a férfi.

- Honnan tudja, hogy személyt keresünk és nem tárgyat? Mindegy! Egy szőkésbarna, magas fiatalemberrel lenne dolgunk – mondta Tauber, miközben már át is kutatta az első két szobát.

Kumar közben felrohant az emeletre, ahonnan egy indiai asszony jött éppen lefelé – úgy látszik Hábereréknél ő az indogermán géngazda.

A nyomozó gyorsan végzett a földszinttel és felkiabált a rendőrnek, hogy jöjjön, mert a gyilkos már nincs a házban.

- Szerintem gyanús lehetett neki, hogy miért jelent meg itt későn este a gyerek, és jobbnak látta menekülni – mondta a fiatal rendőrnek már az épületen kívül.

Tauber utolsó szavainál Kumar a szája elé tett ujjával csendre intette főnökét és a távolba mutatva kérdezte:

- Hallja ezt főnök?

- Nem. Mi az? – suttogott Tauber.

- Abban az irányban... paták dobognak.

- Akkor bizony arra indulunk. Illetve csak én, mert te itt megvárod Raitót, aztán öszvérhalálában utánam jöttök – adta ki a parancsot a teljesen felvillanyozott detektív. – Ja, és Kumar…, ha igazad van és Vagasi megy ott az öszvérén, akkor ez volt eddig a legjobb húzásod.

Alig végeztek, kívülről egy dörgő basszus hallatszott, ahogy Gerharddal beszélget és pár pillanat múlva megjelent a szobák előtti folyosón egy nagydarab, szögletes fejű, keskeny körszakállt, fehér inget és sötétbarna lovaglónadrágot viselő férfi.

- Doktor Rohmann – mutatkozott be Tauberéknek. – Hol van a nagybeteg?

- Erre gyere Alois – vezette Megyeri szobájába Brigitte az orvost.

- A bal karját fájlalja és az csakugyan csúnyán néz ki – mondta az ajtóig merészkedő Tauber.

Rohmann doktor letekerte a kötést a még mindig alélt Megyeriről és elkezdte tüzetesen vizsgálni a különböző színekben játszó végtagot. Közben csóválta a fejét, de amikor tenyerét a szobrász homlokára tette, már csak két határozottat bólintott, majd megfordult és az ajtókeretben összegyűlteknek ennyit mondott:

- Amputálni kell.

- Atyavilág! – jajdult fel Megyeri – Ez egy művész… szobrász! Ha levágják a karját, akkor vége a karrierjének!

- Ha meg nem vágjuk le minél hamarabb, akkor az életének lesz vége – nézett szigrúan az orvos a magyar nyomozóra, majd hozzátette: – Bal-, vagy jobbkezes az illető?

- Úgy tudom, hogy jobb – válaszolt Tauber.

- Akkor olyan rettenetes csapást nem fog ez neki okozni – mondta Rohmann nyugodt hangon, majd Brigittéhez fordult: – Álljatok a bejárat elé a dzsippel. Bevisszük a rendelőbe. Valaki szóljon Gertrude nővérnek, hogy azonnal jöjjön.

Amint az utóbbi mondat elhangzott, Brigitte hangsúlyosan ránézett a közelben lebzselő Gerhardra, aki egy beletörődő sóhajt hallatott és eltűnt, hogy előkerítse az asszisztensnőt.

Mire Tanaka és Tauber óvatosan átkarolva lecipelték a szobrászt a bejárat elé, már ott állt egy ponyvás jármű, nagy vörös kereszttel az oldalán. Ráfektették Megyerit a hordágyra és betolták a kocsi belsejébe. Mintegy háromszáz métert gurultak, amikor az autó megállt egy, a többitől alig különböző, háromszintes ház előtt. Az egyetlen eltérés az volt, hogy a bejárat felett két vörös kereszt között tábla hirdette, hogy: AMBULANZ.

Bevitték a szobrászt egy plafonig fehér csempével borított helyiségbe, melynek közepén szabályos műtőasztal állt. Mindenütt laboratoriumi tisztaság és korszerű műszerek.

Először a sarokban levő, fehér műanyaggal letakart, görgethető kórházi ágyra fektették a beteget. Rohmann doktor intett a többieknek, hogy most már menjenek ki, majd meztelenre vetkőztette Megyerit és kezet mosott a sarokban levő mosdókagylónál. Éppen elkezdte vizsgálni a szobrászt, amikor egy magas, nehezen meghatározható korú, de jóságos arcú nő lépett a műtőbe.

- Jó napot Gertrude! – köszöntötte őt az orvos. – Elég súlyos esetünk van. Valahol a hegyekben sérült meg az illető és mostanra teljesen elfertőzött a bal karja. Le kell vágnunk.

Az asszisztensnő szemrebbenés nélkül hallgatta végig a főnökét, majd nyugodt hangon szólalt meg:

- Azonnal előkészítem az altatást, doktor úr – és elkezdett a műszerekkel foglalatoskodni.

Rohmann doktor közben végzett az EKG-val és a műtőasztal mellé gurította az ágyat, amin Megyeri feküdt.  Gertrudéval átemelték a szobrászt, és elkezdődött az altatás...

Valamivel több mint két óra telhetett el, amikor kinyílt a műtő ajtaja és a folyosón aggódva várakozó Tauberékhez lépett  az orvos.

- Indulhatunk – dörögte –, Brigitte asszony vacsorára vár minket.

- Na de a műtét?! – emelte fel Tauber a hangját. – Hogy van Megyeri úr?

- Ja, az amputálás természetesen jól sikerült, már ha sikernek nevezhetjük egy végtag elvesztését. A páciens túl fogja élni a dolgot. Fiatal és erős a szervezete. Az elkövetkező órákban Gertrude nővér fog felügyelni rá. Tudják, az altatás utáni ébredés..., meg az infúziót is cserélni kell.

Az utóbbi mondatot már az utcán mondta Rohmann doktor, miközben erőteljes léptekkel haladt Schönhoferék, vagyis a vacsora irányában. A nagydarab embernek a látványa felidézte Tauberben kedvenc operája utolsó felvonását – tangg, tangg, tangg, döng ott a vendégségbe érkezett szobor talpa. Csak éppenséggel ez a hatalmas férfi most nem a pokolra küldte Don Giovannit, hanem megoperálta, nehogy idő előtt kerüljön oda.

- És meddig tart, amíg felépül a beteg? - kérdezte Márton nyomozó.

- Néhány hónap, de ha azt akarja tudni, hogy mikor szállítható, akkor az egy hét. Hét nap múlva érte jöhetnek – válaszolt az orvos, még nagyobb sebességre kapcsolva.

Percek alatt elérték Schönhoferék házát. Ahogy beléptek, azonnal megcsapta az orrukat a vacsora finom illata.

- Jöjjenek! Már tálalva van – jött eléjük Brigitte asszony. – Remélem, meggyógyul a barátjuk.

- Mi is reméljük, és ami a legfontosabb, hogy Rohmann doktor nagyon biztos a dolgában – mondta a magyar detektív.

A vacsora a középeurópai és az indiai konyha keveréke volt, de rendkívül ízletesen összeválogatva. Az üldözőknek különösen jól esett a soknapi tábori koszt után egy rendes, főtt étel. Az asztalnál két új arc is megjelent. Negyven és ötven közötti világos bőrű, magas, észak-indiai férfiak voltak. Hannelore és Brigitte mint a férjeiket mutatták be őket Tauberéknak.

Amikor végeztek az étellel, és a helyben főzött sört iszogatták, megszólalt a ház asszonya:

- Most már kíváncsiak lennénk, hogy mi hozta önöket a Himalájának erre a nehezen megközelíthető részére?

- Minket legalább ennyire érdekel, hogy miért költözött ennyi németajkú ember erre az istenhátamögötti vidékre – mosolygott Márton nyomozó Brigitte asszonyra.

Az állta a magyar detektív tekintetét és egy pillanatig tartó szünet után barátságos hangon mondta:

- Rendben. Akkor mi mondjuk el először a történetünket, de ígérjék meg, hogy utána rögtön hallhatjuk az önökét.

- Megígérjük – bólintott Tauber.

A takarékosságból egyetlen villanykörte által megvilágított ebédlőben a generátor kívülről beszűrődő hangja adta az aláfestő zenét Brigitte asszony elbeszéléséhez:

- Körülbelül húsz éve történt, hogy két barátnő elindult Indiába. Már akkoriban sem számított különleges esetnek, hogy hátizsákos európai és amerikai turisták nekivágtak Észak-India tájainak. Azonban a két barátnő utazását a kitűzött cél tette különlegessé – kezdte az asszony és belekortyolt a sörébe. – Bizonyára mindannyian tudják, hogy a régi germánok ősei, akik az indogermán nyelvcsaládhoz tartoztak, valahonnan Ázsia nyugati részéből vándoroltak még nyugatabbra. Egy részük azonban Dél-Kelet felé vette az útját és Észak-Indiába, meg a mai Pakisztán területére jutott.

Egy Nyugat-Európában és Amerikában is elismert professzor könyvében azt olvasták ezek a lányok, hogy itt, a Himalája eldugott völgyeiben még ma is élnek az ókori, indogermán nyelvet beszélő nép közvetlen leszármazottai. Semmi keveredés, csak tiszta gének! Arról is írt a tudós, hogy Észak-India mely területein élnek ezek az emberek, hogyan néznek ki, és milyen nyelvjárást beszélnek. Mire gondoltak ekkor a bátor leányzók? Elképzelték, hogy milyenek lehettek az őseik három-, vagy négyezer évvel ezelőtt és elhatározták, hogy ők is ilyen gyerekeket akarnak! A nagyon régi idők visszacsempészése a jelenbe különleges izgalmat okozott nekik. Nem is szólva arról a reményről, hogy halhatatlanná, vagyis kihalhatatlanná tehetik az indogermánokat.

- Ne haragudjon – szakította félbe Tauber az elbeszélést –, hadd találgassak. A két barátnő ön volt és Hannelore asszony?

- Így van! Fiatalok voltunk és álmodozók. Igaz Hanni? – nézett kissé kipirult arcú sógornőjére Brigitte Schönhofer.

Most Tanaka doktor szólalt meg, udvarias mosolyával hol az egyik, hol a másik asszony felé fordulva:

- Elnézést, hogy én is megszakítom az érdekes történetet, de most jutott eszembe egy eset, amiről annak idején az újságok is beszámoltak, miszerint India észak-nyugati tartományában, Kasmirban letartóztattak két német nőt, mert katonailag zárt területre tévedtek, és amikor megkérdezték, hogy mit keresnek ott, akkor ahhoz hasonló dolgokat mondtak, mint Brigitte asszony az imént.

- Ja, ők Marlene és Kathrin voltak! – nevetett fel Hannelore. – Először úgy volt, hogy csatlakoznak hozzánk, de aztán külön indultak el, mert azt vették a fejükbe, hogy az igazán eredeti indogermánok Kasmirban vannak. Hát… nekik nem sikerült.

- Nekünk viszont igen! – emelte fel az ujját diadalmasan Brigitte. – Amint látják találtunk magunknak férjeket, egy testvérpárt, akikben az őseredeti vér csörgedezik és letelepedtünk ezen, az éghajlat tekintetében nekünk pontosan megfelelő tájon.

- Mi van a falu többi lakójával? Ők hogy kerültek ide? – kérdezte Tauber.

- Amikor megírtuk haza, hogy sikerült megtalálnunk az őseink leszármazottait, akkor elsőként a barátaink és az ismerőseink követtek minket, majd ahogy híre ment a falunknak, jöttek idegenek is. Először a németajkú országokból, de az utóbbi időben Skandináviából, sőt az Egyesült Államokból is. Egy idő után bizottságot kellett létrehoznunk, amely megvizsgálta, hogy a letelepülni kívánók megfelelnek-e a feltételeinknek.

- Miféle feltételeknek? – kérdezte a japán.

- Büntetlen előélet, valamilyen szakma ismerete és… tudják egy ilyen helyre, ahol az indogermán vonal fenntartása a cél, megpróbálhatnak nácik, vagy náci-szimpatizánsok is betolakodni. Velük mi semmiféle közösséget nem vállalunk.

- Volt rá példa, hogy ilyenek megjelentek itt?

- Sajnos igen, de elzavartuk őket.

- Miért tartották meg a leánykori nevüket? – kérdezte a japán.

- Ezáltal magunkkal hoztunk egy keveset az otthagyott hazánkból – mondta ábrándosan Hannellore.

- Ezért építették a házakat is alpesi stílusban?

- Igen..., meg aztán beleillenek a tájba.

- Nem voltak mindig ilyen házaink – vette át a szót Brigitte. – Először egyszerű fakunyhókban laktunk, de aztán kőművesek, ácsok és egyéb mesteremberek csatlakoztak hozzánk Németországból és Ausztriából, akik felépítették a saját otthonaikat és segítettek a többi építésében is.

- Egyébként, szinte minden szakember megtalálható a faluban – fűzte tovább Hannelore. – Amint látja, van orvosunk és ápolónőnk, de például gyógyszerész, tanító, cipész, kovács is lakik itt. Az alapfokú iskola elvégzése után a gyerekek mehetnek középiskolába vagy egyetemre, de azt se bánjuk, ha velünk maradnak. Egy németországi támogatónknak hála havonta egyszer leszáll itt egy helikopter, és olyan holmikat hoz, amit magunk nem tudunk előállítani.

- Hát ennyit rólunk – mosolygott szélesen Brigitte –, és most önök következnek. Halljuk a történetüket!

XI

Rövid ideig még kissé felfele vitt az út, de aztán a hegyi ösvény völgymenetet vett fel és olykor meglehetősen meredeken lejtett. Lassan ismét beértek a növényi zónába, és tüskés bozótok, cserjék közöt kellett megtalálniuk a csapást.

Sajnos Megyeri állapota nem javult. A szobrász többnyire csak nyöszörgött és az sem volt megnyugtató, amikor elhallgatott, mert olyankor elvesztette pár percre az eszméletét. Ezért alaposan hozzákötözték az öszvérhez és Tauber szorosan a jószág mellett menetelt. Látszott, hogy nagyon aggasztja honfitársa sorsa és meg is jegyezte:

- Raito, én nem látom, hogy elkezdődne valami javulás.

- Nyugalom. Lajos nemsokára túl lesz a krízisen – válaszolt a japán.

- Azt nagyon remélem Raito. Nagyon remélem – morogta maga elé a nyomozó egy alig észlelhető különös árnyalattal a hangjában.

Közben egyre lejjebb ereszkedtek, és már fák vették körül őket, főleg fenyők. A levegő is melegedett, kellemes tizennyolc-húsz fok lehetett. Az egyik tisztáson egy kicsit legelni hagyták az öszvéreket a dús fűben, ők meg feltöltötték kulacsaikat egy hűs, csillogó forrásból. A rövid pihenő és a friss víz mindenkinek jól esett, bizakodóbb hangulatban mentek tovább. Ráadásul újabb, viszonylag friss öszvértrágya került az útjukba, ami jelezte, hogy az üldözöttnek most már talán csak egy-két órányi előnye van.

Egy széles hegyet kellett megkerülniük, amikor ismét halk robajt hozott feléjük a szél.

- Ez már nem lehet a Gangesz – jegyezte meg Tauber.

- Nem. Szerintem vízesés – hegyezte fülét a japán.

Alig mentek száz métert, amikor egy völgy terült el a szemük előtt, és hirtelen olyan érzésük támadt, mintha a térben több mint tízezer kilométerrel nyugatabbra jutottak volna! Nem a hegyoldalakat borító fenyőerdők okozták ezt, sem a szemközt aláhulló vízesés vibráló, ezüst csíkja és még a háttérben ágaskodó havas csúcsok sem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy valahol az osztrák, vagy svájci alpokban érezzék magukat. Ehhez kellettek az élénkzöld havasi mezőn legelésző tarka tehenek és főleg kellett az a falu, amelynek tetői az indiai átlagnál jóval nagyobb, két-háromszintes házakon piroslottak-barnállottak. Na és a templom! Magasba törő, tagolt tornyán csinos kereszt díszelgett! Ahogy az üldözők lejjebb ereszkedtek a hegyoldalban, a harang hangját is tisztán ki lehetett venni.

- Mit is mondtál azokról a németekről, Kumar? – biccentett Tauber mosolyogva az indiai rendőr felé.

- Azt, hogy talán nem is léteznek itt – ismerte el amaz.

Közeledtek a település határához és most már alaposan szemügyre tudták venni az épületeket. Mintha valóban valamelyik tiroli vagy felső-bajorországi faluhoz érkeztek volna! A termetes  házak alsó egy-két szinje kőből készült és fehérre volt festve, a felső egy – esetleg két – emeletet viszont fából ácsolták és sötétbarnára pácolt deszkákkal burkolták. A szinteken erkélyek futottak körbe. Masszív, gazdagon faragott korlátjukról hatalmas fürtökben hullottak alá a piros, rózsaszín és lila mindenféle árnyalatában tobzódó futómuskátlik és petuniák. Minden portához tartozott még egy magas csűr is, szintén sötétbarnára festett fából.

Csapatunk tagjai csak ámultak a meglepetéstől és önkéntelenül lassabban, óvatosabban közeledtek az első házakhoz, mintha attól tartottak volna, hogy ez a kép egyszer csak szertefoszlik, vagy valahonnan előbukkan egy segédrendező és rájuk rivall, hogy ne jöjjenek közelebb, mert éppen forgatás folyik.

Egyik sem következett be és Tauberék baj nélkül beléptek a falu egyik utcájára. Mindenütt tisztaság lakozott és egyelőre egy teremtett lélek sem mutatkozott. A porták felől tyúkok kárálását és egy-egy sertés horkantását lehetett hallani. Az utóbbiakhoz csatlakozott a jellegzetes bűz is.

- Gyerekek, mi valahol az Alpokban vagyunk! De hol vannak az alpesi emberek? – nézegetett Tauber jobbra-balra.

Ekkor, mintha a nyomozó kívánságát akarta volna teljesíteni, kinyílt az egyik kapu és egy asszonyság lépett ki rajta. Láttára ismét felmerült az üldözőkben a lehetőség, hogy talán mégis egy filmforgatás díszletei közé csöppentek. A néni ugyanis zöld alapon pirossal hímzett dirndlit, hozzá fehér, csipkegalléros  blúzt, egy saját anyagával hímzett fehér kötényt, egy apróvirágos, halványpiros sálat és mindezekhez egy pirosszalagos sötétzöld kalapocskát viselt.

- Grütsi! – jött Tauberból önkéntelenül a köszöntés.

- Grütsi! – viszonozta az asszony és látszott, hogy ő sincs kevésbé meglepődve, mint az öszvéreket vezető kis csapat. Mégis ő tért magához hamarabb és németül folytatta: – Ön talán beszéli a nyelvünket?

- Nagyon rosszul – kezdte Tauber szintén németül, de aztán áttért az angolra. – Tudja az őseim dunai svábok voltak Magyarországon és a nagyanyámtól még tanulhattam egy keveset az őseim nyelvéből.

- Értem – mondta a néni és elmosolyodott, ezzel jelezvén, hogy bizalmába fogadta a jövevényeket.

- Önök tényleg németek… már úgy értem, hogy… akik ebben a faluban laknak? – kérdezte Tanaka doktor.

- Részben, de tiroliak, stájerek, felső-ausztriaiak és svájciak is vannak közöttünk – válaszolt az asszony, lassan tagolva a szavakat.

- És miért pont itt telepedtek le? – érdeklődött a magyar nyomozó.

- Ez egy hosszú történet – kezdte a néni, aztán pillanatnyi szünet után így folytatta: – Javaslom, hogy inkább jöjjenek velem. Ma vasárnap van és éppen a sógoromékhoz igyekszem. Ott megpihenhetnek. Ja, be se mutatkoztam: Hannelore Blumekkének hívnak.

A csapat tagjai is megmondták a nevüket, és megszorították az asszony fizikai munkában edzett kezét. Csak Megyeri nem mozdult az öszvéren, most is aléltan ücsörgött. A nőnek fel is tűnt:

- Beteg a barátjuk?

- Igen. Azt hiszem, hogy egy nemrég szerzett sebe elmérgesedett – mondta Tauber nem titkolt aggodalommal.

- Van orvos is a faluban. Jöjjenek hát – sürgette őket az ünneplőbe öltözött európai parasztasszony.

Mintegy százötven métert kellett csupán megtenniük, amikor újdonsült ismerősük alaposan megkocogtatta egy, a szomszédainál is nagyobb, négyszintes ház pompázatosan faragott ajtaját. Egy tizenegy éves forma fiú nyitott ajtót. Rövid, szőke hajával némi ellentétet alkotottak a kerek, fekete szemek és az egységesen barna bőr. Stilizált havasigyopár díszítésű bőrnadrágot viselt, de felette Adidas póló feszült jóltáplált pociján. Rögtön elkiáltotta magát:

- Mutti! Tante Hannelore ist hier! – Aztán halkabban hozzátette – und noch jemand.

- Engedj be minket Gerhard – mosolygott az asszony az unokaöccsére –, ezek jó emberek. Magyarok, meg japánok. Csak egy kicsit megpihennek és az egyikük beteg.

Az utolsó szavaknál feltűnt egy Hannelorénél fiatalabb, lazábban öltözött asszony. Hosszú, szőke haja vastag varkocsba volt fonva, kezében kockás konyharuhát szorongatott.

- Szervusz Brigitte – üdvözölte sógornőjét a parasztasszony.

- Szervusz Hannelore – mondta amaz, aztán a többiekhez fordult: – Jónapot, Brigitte Schönhofernek hívnak. Jöjjenek csak nyugodtan… illetve – kapott észbe – Gerhard szólj Thomasnak, hogy vigye hátra az öszvéreket.

Kumar kint maradt a jószágokkal, amíg Thomas előkerült, a többiek pedig lesegítették Megyerit és néhány csomagot is magukkal cipelve követték a ház asszonyát. Fenyőbútorokkal ízlésesen berendezett, kicsiny szobába vitték a szobrászt és lefektették a széles, gyönyörűen hímzett takaróval fedett ágyra.

- Menj, szólj Rohmann doktornak, hogy sújos beteg van nálunk. Ha lehet, most mindjárt jöjjön – mondta a közben visszérkezett és az ajtóban kíváncsiskodó Gerhadnak az anyja.

A fiú szája sarka megrándult – mintha azt mondaná, hogy „mindig én?” –, de elfutott teljesíteni a parancsot.

- Jöjjenek, megmutatom a szobájukat – mondta Brigitte és egy, az előzőnél nagyobb hálóhelyiségbe vezette Tauberéket, ahol csak két ágy volt.

- Nem muszáj, hogy pótágyat tegyenek be, az egyikünk majd hálózsákban alszik – próbálta Márton detektív megelőzni a vendéglátóját.

- Úgy gondoltam, hogy az indiai hátra megy az istálló melletti kamrába – mondta magától értetődő természetességgel Brigitte.

Tauber először nyelt egyet, aztán udvarias mosollyal válaszolt:

- Szeretném, ha ő is itt aludna. Ahogy mondtam, majd az egyikünk a hálózsákot használja.

- Ahogy akarják – vont vállat az asszony és megmutatta, hogy hova rakhatják le a csomagokat.

Hamarosan utolérték a többieket és szépen, libasorban araszoltak felfele a kopár hegyoldalban. Egyszer csak, miután megkerültek egy termetes sziklát, nem vezetett tovább ösvény, hanem egy fennsík terült el a csapat előtt. A kisebb-nagyobb kövek fölött metszően hideg szél nyargalászott, amely percek alatt átjárta az üldözők izzadtságtól nedves ruházatát. A deoprayagi rendőrkapitány azonban erre is gondolt és kis kutatás után Tauberék bélelt széldzsekiket találtak a csomagokban.

- Szerintem ez a fennsík nem lehet két-három kilométernél szélesebb. Igyekezzünk minél hamarabb átjutni rajta – javasolta a magyar nyomozó.

- Lesz az négy kilométer is – nézegette térképét a japán –, de egyetértek, legyünk túl gyorsan ezen a huzatos vidéken.

A szembeszél komoly akadályt jelentett, így aztán közel két órába telt a Tanaka által helyesen megbecsült négy kilométert megtenni. Mindannyian elkészültek az erejükkel, mire végre néhány szikla és egy hegyoldal árnyékába kerültek. Mivel már erősen szürkült, Tauber a legkézenfekvőbb javaslattal állt elő:

- Tábort verünk, és itt éjszakázunk.

Lerakták a csomagokat, nagy köveket tettek az öszvérek kantárjára, és a magukkal hozott zabból adtak nekik egy keveset. Felverték a sátrakat – ami a kemény talajon nem volt egyszerű művelet – és elővették a legvastagabb hálózsákokat.

Mindezt hárman végezték, mert Megyeri még mindig rossz bőrben volt, sőt úgy tűnt, hogy valamennyit még romlott is az állapota. Tauber aggódva vizsgálta honfitársát és egy lázmérőt nyomott a hóna alá. Az eredmény 38,8 volt, ami semmi jót nem jelzett. A szobrász különösen a bepólyált bal karját fájlalta. A házipatikából kapott egy lázcsillapítót és egy gyulladáscsökkentőt, de így is sokáig nyögdécselt, míg elaludt végre.

Reggelre vastag dért alkotott lehelletük a sátor falán és bizony jéghideg lábbal ébredtek, mert a hajnali fagy ellen a termobetétes hálózsák sem nyújtott elég védelmet. A magyar detektív első dolga volt, hogy a – még mindig gubbasztó – honfitársa felé hajoljon. Elég volt csak az ujjaival megérinteni Megyeri homlokát és már tudta, hogy a szerencsétlennek ismét magas láza van.

- Nincs kedvem felkelni – nyögte a szobrász.

- Muszáj Lajos - mondta Tauber részvéttel teli hangon –, át kell kötözni a karodat.

Tanakával együtt kisegítették a beteget a hálózsákból és lefejtették sérült baljáról a kötést. Nem volt szép látvány, ami eléjük tárult. A seb nem hogy gyógyult volna, hanem tovább terjedt és több helyen vörös gyulladáscsomók éktelenkedtek. A japán átmosta az egészet sebbenzinnel – Tauber tartotta közben a fájdalomtól reszkető Megyeri fejét –, és egy rózsaszín porral is behintette.

- Van úgy, hogy az elején rosszabbodik az ilyen sérültek állapota, de a türelmes kezelés végül használni fog – mondta a japán meggyőző hangon.

Megreggeliztek, felmálházták az öszvéreket és elindultak a sziklák közé vájt ösvényen. Az egyik kanyar után keskeny völgy tárult elébük és abban a pillanatban vízcsobogás hangját is hozta a hegyi szellő.

- A Ganga! – mutatott Kumar a hang irányába.

Kisvártatva feltűnt egy pataknak is alig nevezhető kis vízfolyás, amint a haladását meggátolni próbáló kavicsokon átbucskázik, a nagyobb köveket pedig – némi kompromisszumkészséget mutatva – egyszerűen megkerüli. Kumar a köveken ugrálva azonnal lerohant a vízhez, és térdre esve két kézzel kezdte az arcára, nyakába lapátolni a hűs nedvességet. A többiek nézték, de senki sem követte a fiatal rendőrt, viszont nem is voltak türelmetlenek. Ahogy ott álltak, rájuk is átáramlott egy kevés az ifjú hindu vallásos odaadásából.

Aztán Kumar felállt és tovább meneteltek, a Gangesz  mellett, fel a keskeny völgyben, melyet egy hóval borított hegycsúcs zárt le a távolban. Egyre lassabban lépdeltek és ennek nemcsak a sok éles kő volt az oka, hanem az is, hogy közben a 4000 méteres tengeszint feletti magasság fölé kerültek. Olykor megálltak és szapora belégzésekkel próbáltak több oxigénhez jutni.

Egyszer csak a patak több erecskére szakadt, amik egy szélesebb plató kövei között keresték egymást. Ahogy a csapat tagjai szemükkel a kis vízfolyások vonalát követték, egy furcsa, trapéz alakú barlangnyílás jelent meg előttük. A meglehetősen termetes üreg elé érve nyilvánvalóvá vált, hogy a Gangesz – az egész hindu világ legimádottabb vize – onnan tör elő a napvilágra.

Oldalt néhány apró oltár tette egyértelművé, hogy az utazó egy szent helyen tartózkodik. Egy pár lapos kőből álltak ezek az egyszerű kegyhelyek, rajtuk mécsesek és virágok maradványai. Kicsivel odébb egy szaddhu ült mozdulatlanul, mély meditálásba merülve. Lehet, hogy már órákkal, vagy talán napokkal ezelőtt felvette ezt a pózt? A csípős hidegben csak egy fehér ágyékkötő takarta testét és az a félkilónyi festék, ami homlokát, arcát, mellkasát és combjait díszítette.

Az utazók leültek a barlang elé, csak Megyeri maradt az öszvéren és aléltan pislogott maga elé, olykor egy-egy nyögést hallatva. A többiek nézték, ahogy a nyílás sötétjében rejtező gleccserből származó víz egyenletesen tör előre az általa már sokezer éve lekoptatott kövek között. Elsőként Tauber szólalt meg:

- Értem már, hogy a hinduk miért tartják minden élet ősforrásának a

Gangeszt. Ez a gleccser itt – mutatott a sötét nyílás felé – olyan vizet tartalmaz, ami tízezer, vagy talán húszezer évvel ezelőtt fagyott meg, és most kiolvad, hogy ismét éltető és életet befogadó elemmé váljon! Egyúttal azoknak az ősi időknek is tanúja, amikor még folyékony volt, és ha a szorgalmas hindu nyitott lélekkel közelít hozzá, talán meg is sejthet valamit azoknak a történelem előtti koroknak az üzeneteiből.

- A félmeztelen indiai ácsorog a folyóban Haridvárnál vagy Varanaszinál és hagyja, hogy a Gangesz molekuláiból az ősi információk behatoljanak a testébe. Pláne, ha még iszik is belőle, egy kis hasmenést vagy vérhast kockáztatva – jegyezte meg a japán régész.

- Raito, téged nem fog meg eléggé a hely szelleme! – intette le félig tréfásan Márton nyomozó a távolkeleti tudóst, majd komolyra váltva folytatta: – Most azonban nézzük inkább, amiért úton vagyunk – mondta és elindult a meditáló aszkéta felé.

A többiek először csak ámulva nézték, majd Kumar rendőr kiáltott a magyar detektív után:

- Hé főnök! Mit csinál!? Egy szaddhut nem zavarhat meg csak úgy! Ez szerencsétlenséget hozhat ránk!

- Tudom – válaszolt a nyomozó, de közben hátra se pillantva haladt tovább.

Amikor az aszkéta elé ért, elővette a gyilkos fényképét és a szent ember orra elé tartotta. Ekkor meglepő dolog történt. A jógi hirtelen magához tért a révületből, a képre tekintett, mondott valamit, majd határozottan keleti irányba mutatott. Tauber a zsebébe csúsztatta a fotót és úgy látszott, hogy a szaddhu ismét megmozdította a fejét.

Amikor a detektív visszatért a többiek közé, Tanaka esett neki elsőnek:

- Hogy érted el, hogy rád figyeljen?

- Miért ne válaszolt volna a kérdésemre a deoprayagi rendőrség által megbízott önkéntes, Csandra Khalal úr? – kérdezte Tauber magabiztos mosollyal.

- Azt akarod mondani, hogy az ott nem aszkéta, hanem egy rendőr? – csodálkozott most a japán.

- Egészen kiváló jógi ő, és nem is igazi rendőr, csak olykor bízzák meg ilyen különleges feladatokkal. Most például három napja ül itt és látta a menekülő páciensünket, amint ma hajnalban kelet felé távozott innen.

- Akkor miért nem lőtte le? – kérdezte a japán.

- Azért, mert nincs fegyvere.

- Induljunk! Már csak néhány óra Vagasi előnye – lelkesedett Kumar.

- Így van. Menjünk! Csökkentenünk kell a távolságot – adta ki a parancsot a magyar nyomozó.

Elindultak hát, és amikor vagy ötven méterre voltak a barlangtól, az aszkéta felől egy hindi mondatot hozott feléjük a hegyi szellő. Megfordultak és látták, ahogy a jógi barátságosan mosolyog feléjük.

- Mit mondott? – kérdezte Tauber Kumart.

- Azt, hogy szerinte a bűnöző a németekhez ment – mondta a fiatal rendőr.

- Megint a németeket emlegeti valaki. Most már kíváncsi vagyok, hogy hol vannak, és kik lehetnek ők – mondta Tanaka miközben elindult a keskeny ösvény felé.

- Kumar, te mit tudsz róluk? – kérdezte a japán a rendőrgyakornokot.

- Azt mondják, hogy valahol a gleccserek mögött, a hegyekben laknak.

- Beszéltél már olyannal, aki találkozott velük?

- Nem, és ha kíváncsiak a véleményemre, akkor szerintem nem is léteznek. Csak a babonás hegyi emberek találták ki őket a gyerekeik riogatására – tette hozzá az indiai.

- Tudod mit Kumar? Felkeltetted az érdeklődésemet – mondta Tauber szinte vidáman, és az élre állva vágott neki a hegyi ösvénynek.

- Szerintem nem neked kellene elől menni Marci – jegyezte meg a japán.

- Ezt a terepet nem ismerem, ha esetleg rám gondolt volna Raito – szabadkozott Kumar.

- Sajnos erre még én se jártam – mondta Tanaka is és szorgalmasan lépkedett a nyomozó mögött.

- Na, jól nézünk ki! – sóhajtott fel Tauber. – Most kezdődik hát az igazi kaland. – Aztán határozottabban fordult a többiekhez: – Igyekezzünk! A kínai határ egyre közelebb van.

Mindannyian dermedten bámultak a mélybe – biztosak voltak benne, hogy a magyar művész halálra zúzta magát. Ekkor azonban, először csak halkan, majd egyre erősebben nyöszörgés hangjait lehetett elkülöníteni a folyó egyenletes morajától. Újabb fél perc elteltével Tauber már egy értelmes magyar mondatot is ki tudott hámozni a zajból:

- Megkapaszkodtam egy bokorban.

- Hálistennek él – lelkendezett Kumar.

- Egy bokrot sikerült elkapnia – mondta Tauber angolul és  megkönnyebbülten sóhajtott hozzá. – Melyik öszvéren van a kötél?

- Itt. Mindjárt segítek – jelentkezett a japán.

Gyorsan letekerték a hegymászókötelet és elkezdték abba az irányba ereszteni, amerről a nyöszörgés jött. Semmit sem láttak a szobrászból, csak remélték, hogy elkapja a kötél végét. Márton nyomozó folyamatosan szólítgatta honfitársát:

- Megy a kötél Lajos! Látod már? Nem? De legalább hallod? Nincs még a közeledben?

Aztán több reménnyel:

- Most már hallod? Melyik irányból? Jó, akkor elindítjuk balfelé!

Majd kitörő örömmel:

- Megvan?! Nagyszerű! Ne csinálj semmit, csak erősen kapaszkodj!

Mindhárman húzták és egyszer csak feltűnt a kövek között Megyeri kissé véres feje. Hamarosan megjelent az egész szobrász, amint görcsösen markolja a kötelet. Végre felsegítették és lefektették a keskeny ösvényre.

- Én a régészet szakon tanultam egy kis anatómiát – magyarázta Tanaka doktor és elkezdte vizsgálni a szobrász kissé véres testét. Néhány perc után felegyenesedett a japán és közölte a diagnózist: – Szerintem nem tört el semmije. Csak néhány komolyabb zúzódása van.

- Hál’istennek – sóhajtott fel Tauber és óvatosan megitatta a sérültet. Aztán a többiekhez fordult: - Ránk férne egy kis pihenés, meg biztosan meg is éheztetek.

- Arrébb mintha kiszélesedne az ösvény – mutatott Kumar a távolba.

- Jól van, ott fertőtlenítjük majd Lajos sebeit – határozott Márton detektív.

Óvatosan felrakták Megyerit egy másik jószágra úgy, hogy a háta mögé csomagokat kötöztek, amiknek kényelmesen nekidőlhetett. Tauber vezette ezt az öszvért és Kumar haladt mögötte. Hamarosan elérték a pár négyzetméternyi területet, ami egykor úgy alakult ki, hogy egy kilazult és lezuhant szikla helyét az erre járók fokozatosan letaposták.

Lefektették a szobrászt és Tanaka fertőtlenítette a sebeit, majd szakszerűen be is kötözte mindet. Közben a többiek kis tüzet raktak, teát főztek, konzerveket vettek elő. Hamarosan jóízű falatozásba kezdett a társaság, kivéve a szobrászt, akinek a tea szürcsölése is problémát jelentett, annyira szenvedett az arcán levő sebektől. Hamarosan elaludt és Kumart, meg a japánt is elnyomta a buzgóság. Márton nyomozó maradt csak ébren, és az aljnövényzetben békésen turkáló öszvéreket vizsgálta olyan arckifejezéssel, mintha egy nyomozás kellős közepén tartana. Közben félhangosan morogta: „Miért vadult meg hirtelen egy ilyen békés állat?”.

*********

Az alapos pihenő után tovább baktattak a hegyoldalban, és lassan elérték az erdőzóna határát. Itt már csak alacsony bokrok, cserjék nőttek, de micsoda bőségben és változatosságban: a húsos levelű örökzöldektől kezdve a különféle színes bogyókat termő tövises bozótig, amerre a szem ellát. Na és a rhododendronok! Ezek, az Európában kedvenc dísznövények, itt hatalmas bokrokként tobzódnak és pazar színű virágfürtökkel kápráztatják el az arra tévedő embert.

Meredek kaptatók után kikerültek a cserjék közül is és ott, a növényzóna határa felett már nem volt semmi, csak a kopár hegyek. Óriási sziklás-törmelékes felületek a vakítóan kék égbe ágyazva! A távolságtól, az árnyékoktól és a kőzetek anyagától függően a kék, barna, vörös, narancssárga és szürke különböző árnyalataiban fürödtek az tágas lejtők, mintha valami bolondos festő mázolta volna be őket – mindegyiket egységes, de egymástól tisztán elkülönülő színekre.

Megyeri kis keretet formált szeme elé az ujjai segítségével és mutatta Márton nyomozónak is:

- Nézd Marci! Olyan, mint egy modern festmény.

- Szerintem annál sokkal szebb – válaszolta Tauber meggyőződéssel.

- Jól van, ne légy olyan szigorú.

- Ez is bizonyítja, hogy az ember csak azt képes megalkotni, vagy kitalálni, ami a természetben valahol már létezik. Esetleg nem tudjuk még, hogy hol rejtezik előlünk, és azért hisszük eredetinek az alkotásunkat.

- Jézusom! Te tudod, hogy mit állítasz?! – kiáltott fel kezeit arcához szorítva a szobrász.

- Nem. Mire gondolsz?

- Ha ez így van, ahogy mondtad, akkor felesleges bármilyen művésznek a tökéletesre, a halhatatlanra törekedni, hiszen az, amit ember alkotni képes, vagy még annál tökéletesebb is már létezik valahol a természetben. Vagyis, az okfejtésed alapján a legnagyszerűbb művészet is csak a természetben és a világmindenségben úgyis jelen levő Örökérvényűnek az ócska másolata. Tehát szerinted nem létezik halhatatlan emberi művészet?! Minden ilyesmire való törekvés, vagy ebben való hit egyszerűen önámítás?! – szavalta Megyeri szinte egy szuszra.

- Igen, és abból a dölyfből származik, hogy az ember az isten vagy istenek teremtményének és különleges képességekkel megáldottnak képzeli magát – egészítette ki Tauber a gondolatmenetet.

- De hiszen épp ez az! – kiáltott fel ismét a szobrász. – Ugyanis a fantasztikus képességek tényleg léteznek, mert valahogy mégiscsak ráérezünk a természetnek ezekre a jelenségeire. Az állatok erre nem képesek! Kell, hogy létezzen isteni érintés.

Taubernek erőfeszítésébe tellett visszafolytani az indulatát:

- Ezt csak az emberi gőg mondatja veled. Ne sértődj meg, nem tehetsz róla. Ez a beképzeltség akkor kezdett kialakulni a homo sapiensben, amikor az egyre tökéletesebb eszközeivel bizonyos sikereket ért el a természet többi résztvevőjével szemben. Azonban, mivel az ember egyedeinek csupán a rövid földi létük időtartama jelentette a viszonyítási alapot, ezért eszükbe se jutott, hogy magasabb értelmi szintre jutásuk esetleg egy nagyon hosszú fejlődési folyamat eredménye. Mellesleg, ezt még mai eszünkkel is nehezen tudjuk elképzelni. Így aztán kényelmesebb az a magyarázat, hogy az ember mindig is nagyjából ilyen fejlett volt és hogy ezt egy földöntúli, mindenható istenségtől kapta nagyon rövid idő – egy nap, vagy akár csak néhány pillanat – leforgása alatt.

Megyeri, a nyomozó utolsó szavainál már az ösvényt kémlelte, ahol nem látszott Tanaka doktor és Kumar, csak a bakancsaik alatt csikorgó köveket lehetett olykor hallani.

- Menjünk utánuk. Jobb, ha követjük őket, nehogy eltévedjünk – jegyezte meg a szobrász és elindult a keskeny kaptatón.

- Nem hiszem, hogy itt olyan sok út között választhatnánk, de valóban előnyös, ha együtt maradunk – tette hozzá Tauber és követte honfitársát.

X

Elhagyva a Védánta Társaságot, mintegy három órája bandukoltak már észak-nyugati irányban, amikor előbb halk sistergést, majd egyre felismerhetőbben víz robaját hozta feléjük a szél. Nemsokára előbukkant a fák közül egy szűk völgy, melynek mélyében egy folyó habjai vibráltak és csillogó permetet szórtak, amint kövek ezrei között ugrálva engedtek a gravitációnak.

- Ez a Bhagirathi, amit Gangesznak hívnak, miután elhagyta Deoprayagot – mondta Tanaka doktor feltekintve a  térképéből.

- A szent Ganga! – csillant fel Kumar szeme és mellén összetett tenyérrel maghajolt a fortyogó víz irányában.

- Nézzétek! Ott lent van valami! – kiáltott fel Tauber és a völgybe mutatott.

- Nem látok semmit – ismerte be a szobrász férfiasan.

- A túlparton! Valamit lökdös a víz. Olyan, mint egy nagy doboz – próbálta társai figyelmét a megfelelő irányba terelni Márton nyomozó.

- Menjünk, nézzük meg – javasolta a japán tudós és el is indult.

Eltartott egy darabig, mire a meredek hegyi ösvényen lejutottak a folyóhoz. Egy keveset még a part mentén is gyalogolniuk kellett, de akkor már világosan kivehető volt, hogy valóban egy nagy doboz, vagy inkább fémből készült hatalmas kosár állt ott ellent a folyékony elem ostromának. Mellette egy hosszú drótkötél lógott a hegy oldalába rögzített vasrúdon.

- Tudjátok az mi? – kérdezte Tauber.

A csapat tagjai válasz helyett szinte egyszerre fordultak az innenső part felé, és lám, ott egy hasonló kötél fityegett egy valamivel magasabb, a sziklák közé betonozott oszlopról.

- Elvágta a libegő drótját, miután átjutott a túlpartra – sziszegte mérgesen a szobrász.

- Mégis, mit vártatok tőle? – morgott Tanaka doktor.

- Hogyan tudott egy ilyen erős drótkötelet átvágni? – csodálkozott Kumar.

- Remélem, egyszer majd megkérdezhetjük tőle – mondta a magyar nyomozó a távolba meredve.

- Márpedig itt gyalogosan nem lehet átjutni – szögezte le a nyilvánvaló tényt a fiatal rendőr.

- Nincs mit tenni, elindulunk a folyó mentén, hátha feljebb találunk egy elviselhető gázlót – adta ki Tauber az utasítást.

Nehezen és lassan haladtak előre a köves-bozótos parton. Megyerinek már az járt az eszében, hogy felül az egyik öszvérre, amikor Márton nyomozó hirtelen megállt és a talajt kémlelte.

- Mi van Marci, mit találtál? – kérdezte a szobrász és fáradtan sóhajtott.

- Nézzétek! Szerintetek mi ez? – mutatott maga elé a magyar detektív és lehajolt.

Odasereglettek köré, de addigra Tauber már felegyenesedett és nyitott markában valami barnás gombócot tartott.

- Szar! Mi lenne? – fintorgott Megyeri.

- Úgy van! – emelte fel szabad kezét diadalmasan a detektív. – De milyen szar?

- Szerintem öszvértől származik – hajolt közelebb Kumar a fekáliához.

- Igen, és ami lényeges: viszonylag friss! – folytatta Tauber a végtermék elemzését. – Mit gondoltok, az elmúlt, mondjuk tizennyolc órában, hányan járhattak erre öszvérrel?

- Valószínűleg csak egy ember – mosolygott Tanaka a magyar nyomozóra, jelezve, hogy ő már érti.

- Á! – kapott homlokához a szobrász is. – Szóval az történt, hogy a mi Vagasi barátunk elvágta a libegő drótkötelét, hogy azt higyjük, ő átment és mi majd, valahogy átvergődve a másik oldalra, a téves irányban üldözzük tovább. Ezzel szemben, valójában nem ment át, hanem itt öszvérelt tovább.

- Csakhogy a drótkötelet a folyó túloldalán vágta el valaki! – emelte fel hangját a japán. – Arra Vagasi nem képes, hogy odaát elvágja a kötelet, és aztán valahogy visszamásszon erre az oldalra.

- Márpedig valami ilyesmi történt. A módszert majd egyszer szintén tőle tudjuk meg..., remélem – mondta Tauber.

- Nem értem teljesen, hogy mire kellet ez? – kérdezte Kumar. – Ha tényleg átmegy, és utána vágja el a kötelet, akkor is nagy előnyre tesz szert.

- Igen, de akkor itt kellett volna hagynia az öszvért. Biztosan nem akart olyan gyorsan megszabadulni a frissen vásárolt jószágtól, hanem inkább cselhez folyamodott – fejezte be a helyzet elemzését a magyar detektív.

- Ezesetben tovább csökkenhet a távolság közöttünk – lelkesedett a fiatal rendőr és elindult a hegyoldalba vezető ösvényen. A többiek követték.

A sűrű növények közötti csapás néhol kényelmesen széles volt, másutt viszont elkeskenyedett és libasorban is alig fértek el rajta az üldözők. Természetesen mindig ott volt keskeny, ahol egyben meredekké is vált. Egyre gyakrabban következtek az ilyen kaptatók és egyszer csak a messzi távolban, feltűntek az első havas hegyóriások.

- Azok ott már hatezresek – mutatott Tanaka az ég kékjébe simuló fehér csúcsokra.

- Remélem, nem kell felmászni rájuk – nyafogott Megyeri.

- Tisztes távolból fogunk elmenni mellettük – nyugtatta meg őt a japán.

Egy idő után megszűntek a meredek kaptatók és enyhén, egyenletesen vitt fölfele az út. Alacsonyabbá vált viszont a növényzet. A hatalmas fák helyett törpefenyők és bokrok nőttek, melyek közül olykor fehér sziklák bukkantak elő, miáltal a völgybe vezető meredek hegyoldal még veszélyesebbnek látszott.

Még mindig Kumar ment az élen, kezében az egyik öszvér kantárjával, mögötte Megyeri vezetett egy másik jószágot, a harmadikat meg Tanaka doktor. Tauber zárta a sort. Elég jó ütemben haladtak, lelket öntött beléjük, hogy a menekülő gyilkos nem tudta őket becsapni és remélhetően csökkent közöttük a távolság. Csak a szobrász szuszogott nagyon. Olykor meg is állt egy-egy pillanatra, hogy megdörzsölje fáradó lábizmait. Egyszer aztán megelégelte:

- Felülök az öszvérre.

Tauber csóválta a fejét, de nem mondott ellent. A csomagokat átrakták a másik két jószágra és a szobrász felkapaszkodott az üresen maradt négylábúra. Így poroszkáltak tovább az ösvényen, amely néhol hatalmas sziklák oldalába volt vágva, de csak olyan szélesen, hogy egy ember, vagy állat éppen elférjen rajta. Jobbról a barátságtalan sziklák jelentették a határt,  bal kezük felől pedig a szédítően meredek hegyoldal, aminek alján valahol a szent folyó rohant a távoli síkságok felé. Ezzel azonban nem volt idejük foglalkozni, mert állandóan a lábuk alá kellett nézni, hogy meg ne csússzanak, vagy el ne botoljanak a szerteszét heverő kövekben, amik olykor elszabadultak és visszhangozva gördültek a mélybe. Tanaka oldotta egy kicsit az egyhangúságot azzal, hogy elővett egy csomag rágógumit és mindenkit megkínált belőle.

Mintegy fél órája pihent Megyeri az öszvér hátán, amikor a nyugodt természetű jószág hirtelen furcsa dolgot művelt. Először két nagyot fújtatott, az egész testében megrázkódott, majd a hátsó felét magasba vetve lerepítette magáról a szobrászt. A szerencsétlen nagy ívben lezuhant, de nem a hegy felőli oldalra, hanem a völgy irányába. Mire a többiek odanéztek már el is tűnt a szemük elől, csak az üvöltését lehetett hallani.

A tüzet gyerekek, tinédzser srácok, valamint középkorú, idős és nagyon öreg férfiak ülték körül. Nőnemű személy egy se volt látható. A fiatalok fehér nadrágot, az idősek pedig mind hosszú, fehér leplet viseltek. Feltűnő volt, hogy teljesen hiányzott a 20 és 35 év közötti korosztály.

Érkezésükre valamennyien felálltak és a mellükön összetett tenyérrel, kis meghajlással üdvözölték Tauberéket. Ők ezt hasonló módon viszonozták, majd helyet foglaltak azokon a gyékényeken, amit az egyik figyelmes gyerek terített le nekik. A fehérszakállú öreg emelkedett szólásra és a társaihoz intézte a szavait:

- A négy úrral a forrásnál találkoztunk és nálunk fogják tölteni az éjszakát. Nem tudom még, hogy mi járatban vannak, de később majd biztosan elmesélik. Először azonban úgy illik, hogy bemutatkozzunk nekik – mondta és halk morgás jelezte a többiek egyetértését. Az öreg Tauberék felé fordulva folytatta: - Ez itt a Védánta Társaság. Ne ijedjenek meg, nem vagyunk titkos szekta, nem akarjuk elvenni senkinek sem az életét, sem a vagyonát. A legfőbb célunk, hogy a hindu szent iratoknak, a Védáknak az eredeti szövegét életben tartsuk. Ezt nyugodtan vehetik szó szerint, ugyanis mi a többszázezer sort megtanuljuk, fejben tartjuk és továbbadjuk a fiataloknak.

- Úgy érti, hogy valamennyien betéve tudják a Védák összes könyvét? – esett le Megyeri álla a csodálkozástól.

- Természetesen ez túl nagy teher volna és nem is biztos, hogy akadna olyan, aki erre képes. Ezért a szövegeket felosztottuk öt egyenlő részre és mindegyiket külön csoport memorizál.

- Az ősi időkben, évszázadokon keresztül így öröklődtek ezek a szent versek – vágott közbe Tanaka doktor. – A papok megtanulták kívülről és továbbadták a fiataloknak, akik szintén szájhagyomány útján örökítették.

- Pontosan ezt tesszük mi is – helyeselt az öreg. – Úgy gondoljuk, hogy a valóban eredeti Védák megmentésére, tárolására és továbbadására az emberi elme a legalkalmasabb. Ezek a szövegek ugyanis akkor tudják igazi értelmüket felfedni, ha az ember már kívülről tudja idézni őket. A Véda maga a tudás, a tudást kívülről megtanulni pedig közelebb visz a Tökéleteshez. Mi a Tökéletes egy-egy szeletét tároljuk az agyunkban. Egy szöveg, ha leírják, akkor meghal, ha ismét megtanulják, akkor feléled. Mi a Védák halhatatlanságáért ténykedünk.

- Ezek szerint önök sem olvasták a szövegeket, hanem tanulták az elődeiktől? Igen ám, de valakik régebben egyszer csak elolvasták azokat a könyveket! Az ókor óta, amikor a szájhagyomány útján terjesztő utolsó papok éltek, nagyon sok idő telt el – akadékoskodott a japán tudós.

- Valóban. Két évszázaddal ezelőtt, a társaságunk alapítói a legeredetibb fennmaradt könyvekből tanulták meg a Védákat, de utánuk aztán senki sem látott itt írott szöveget. Mindenkinek, aki közénk belép, kötelező a tanulás és a legfontosabb szövegek tudását számon is kérjük.

- Akkor én már sejtem, hogy miért lógatták fel Adhoját fejjel lefelé. Biztosan nem tanult meg valamit rendesen és azt kellett abban a pózban mondogatnia – szólalt meg Kumar.

- Valóban ez történt – mosolygott az őszszakállú – Adhoja a harmadik vizsgán sem ért el kielégítő eredményt a Bhágavad Gítából. A Fenséges Szózata a kiemelten fontos tudnivalók közé tartozik, ezért Adhoja a nálunk alkalmazott legsúlyosabb büntetést kapta.

- Akárhogy nézem, nőket nem látok sehol. Talán nem tartják őket képesnek a hosszú szövegek megtanulására? – kérdezte Megyeri a szokásos megnyerő mosolyával.

- Csak férfiak és fiúgyerekek léphetnek be közénk – helyeselt az őszszakállú -, de nem azért, mert lenéznénk a hölgyek szellemi képességeit.

Az ok, hogy a régi időkben is csak férfiak adták tovább a szövegeket, vagyis ez a hagyományunk része. Mi mindenben tartjuk magunkat azokhoz a formai előírásokhoz, amik annak idején is érvényesek voltak. Nem kutatjuk az okát, hogy miért folytak úgy a dolgok akkoriban és miért ragaszkodtak az őseink ilyen, vagy olyan szabályokhoz. Egyszerűen csak megbízunk a bölcsességükben.

- Értem – mondta Márton nyomozó. – Van azonban még valami furcsa itt. Csak gyerekeket, fiatal fiúkat, és középkorú, meg annál öregebb férfiakat látok.

A forrásnál megismert öreg egy pillantással átadta a válaszadás jogát egy hozzá hasonlóan hosszú ősz szakállt és hajat viselő bölcsnek:

- Igen – kezdte az, udvariasan biccentve a vendégek felé –, amikor egy fiatal betölti a huszadik életévét, akkor a javaslatunkra elhagyja a közösséget, visszatér a volt lakóhelyére, vagy ahova neki jólesik, és megnősül, családot alapít. Ha fiúgyereke születik, akkor őt magával hozhatja, amikor visszatér hozzánk. Ez nem kötelező. Akor jön, ha akar, és amikor elérkezettnek látja az időt.

- Gyakran megesik-e, hogy valaki nem csatlakozik ismét önökhöz?– kérdezte Tanaka doktor.

- Az eltelt mintegy kétszáz évben összesen négy ilyen estről tudunk – mosolygott magabiztosan az idős mester. – Olyan többször előfordult, hogy fiút nem hozott valaki magával, mert mondjuk csak lánya született, vagy a családja nem engedte el a gyereket.

Közben megjelent a Társaság ifjainak egy kis csapata és mindenféle gőzölgő finomságokat hoztak hatalmas tálcákon. Természetesen valamennyi étel zöldségekből és magvakból készült. Utazóinkat meg se lepte, hogy a vendéglátók mind vegetáriánusok. Az ennivalók egytől egyig nagyon ízletesek voltak és a mennyiséggel sem volt probléma: valamennyien degeszre tömték a hasukat. Már a különféle gyümölcsleveket kortyolgatták, amikor az első bölcs Tauberhez fordult:

- Már minden lényeges dolgot hallottak rólunk. Most mi is szeretnénk tudni, hogy mi vezette önöket a himalájai vadonnak ebbe a rejtett zugába?

A magyar nyomozó készségesen elmesélte a Rishikeshben történt gyilkosságokat és hogy most éppen kit üldöznek. Elárulta azt is, hogy Megyeri mit művelt Khadzsuráhóban. Ennél a pontnál néhányan érdeklődve kapták fel a fejüket a Védánta Társaság tagjai közül. Az egyikük, egy középkorú, de már őszhajú bölcs meg is szólalt:

- Azt értem, hogy ön tenni akart valamit a hagyomány, vagyis a tantrikus szobrok fennmaradásáért, de hibát követett el, amikor magát is belevitte a dologba, vagyis amikor a saját halhatatlansága lebegett a szeme előtt. Az énnek itt háttérbe kell szorulnia. Csak az ősi alkotás számít – fejezte be a mester, a vége felé széles gesztusokkal kísérve a mondatait.

- Így van! – kapta el a fonalat a japán régész. – Ezért csak az a helyes ezen a téren, amit a régészet végez.

- Nem értek teljesen egyet önnel – lett halkabb és udvariasabb a védánta-bölcs. – Amit a régészek csinálnak, az inkább olyan, mintha a Védákat csak olvasnánk, és úgy tanulmányoznánk.

- Már elnézést, de hogy lehet egy szobrot fejből megtanulni – nevetett fel tőle szokatlan módon Tanaka doktor.

- Természetesen nem megtanulni kellene, hanem mondjuk újra elkészíteni, de pontosan úgy, ahogy annak idején megfaragták – válaszolt elgondolkodva az ősz mester. Aztán még hozzátette: – Ez csak az én most született ötletem. Az igazság valahol félúton lehet az ön tevékenysége és Megyeri úr furcsa akciója között.

A japán udvariasan hallgatott, a szobrásznak viszont lett volna valami ellenérve, de inkább ő is csendben maradt, mert nagyon fáradt volt és álmosság kerülgette. Tauber is ásított, de azért feltette a szinte kötelező kérdést:

- Nem látták véletlenül a környéken a feltételezett gyilkost? Magas termetű, szőke haja van és lehetséges, hogy egy öszvért is vezet.

Az egyik fiatal válaszolt:

- Ma délután az én feladatom volt gombát szedni a környéken. Amint a szokásosnál mélyebbre kerültem a sűrűben, egyszer csak neszeket hallok. Meglapultam egy bokor mögött és hamarosan megjelent egy fiatal férfi, pontosan olyan, mint akit önök leírtak és egy öszvért vezetett. Nem mertem mozdulni, mert a Védákból és a mestereimtől szerzett tudás alapján úgy éreztem, hogy ez nem jó ember. Az illető aztán gyorsan eltűnt a folyó irányában – fejezte be, és láthatóan élvezte, hogy egy rövid ideig a figyelem középpontjában volt.

- Ezek szerint, ha holnap reggel korán indulunk, akkor is még mindig több mint fél nappal fog előttünk járni – mondta a magyar detektív nagyot sóhajtva.

- Sajnos egyre közelebb kerül a kínai határhoz, és ha azon sikerül átszöknie, akkor gyakorlatilag kicsúszik a kezünkből – állapította meg a japán tudós.

- Ez igaz, de addig még nagyon sok természeti akadályt kell leküzdenie és ezek, a tengerszint feletti magasság növekedésével, egyre nehezebbek lesznek. Ráadásul önök egymást segítik, ő meg magára van utalva. Szerintem jók az esélyeik – mondta az egyik középkorú bölcs.

Ebben megnyugodva tértek aludni.

Másnap reggel pár percre leültek a meditálást felfüggesztő vendéglátókkal és együtt megreggeliztek. Ezután megköszönték a kellemes vendéglátást a különös társaság tagjainak, felrakták az öszvérekre a csomagokat és elindultak.

Szépen, egyenletesen haladtak hegynek fel, és a meredek hegyoldalakban lefelé, mindig északnak, azt remélve, hogy csökken közöttük és George Vagasi között a távolság. Az eseménytelenül telő órák azonban megtépázták Megyeri kitartását és a mellette lépkedő nyomozóhoz fordult:

- Marci, te még mindig bízol abban, hogy a páciensünk valahol erre kószál?

- Vissza nem fordulhatott, mert a földhídon mostanra már lehetetlen átkelni, nyugat felé a sebes Bhagirathi folyó, keleti irányban meg hatezer méteres hegycsúcsok zárják el az utat.

- Várjunk csak! – emelte fel a hangját Megyeri. – Azt mondtátok, hogy kiváló hegymászó az illető, egyesületi tag is volt Rishikeshben.

- Valóban megfordult néhányszor abban a mászó-klubban, de nem volt annyira kiváló – szólalt meg Tanaka doktor. – Egy igazán merdek szakadékon nem hiszem, hogy segítség nélkül át tudna kelni.

- Nocsak Raito! Ezek szerint ismerted Vagasi urat? – Tauber szavaiban alig érezhető gúnyt lehetett felfedezni.

- Mondom, csak futólag találkoztunk – szabadkozott a japán.

- Mindenesetre a tudománya elég volt ahhoz, hogy felmásszon a második vagy harmadik emeletre.

- A ház fala szilárd, kiszámítható. Nem törik és repedezik, mint a sziklák – magyarázta Tanaka.

Egyre fáradtabban, elcsigázottabban vonultak tovább. Az őserdőre hamarosan koraesti homály borult, szálláshelyet kellett keresni, de a sors ismét kegyes volt hozzájuk, mert az egyik völgyben csinos kis tisztást fedeztek fel, ami alkalmasnak látszott arra, hogy felverjék a sátrakat.

Kikötötték hát legelni az öszvéreket és hozzáláttak a táborhely elkészítéséhez. Tauber és Tanaka cöveket vertek a talajba, Megyeri tűznek való fát keresett – már nem foglalkoztak azzal, hogy az üldözött megláthatja őket –, Kumar meg elindult forrásvízért. Tíz perc sem telt el és az indiai rendőr furcsa képpel bukkant elő a bozótból, aztán leült, a láthatóan üres kulacsokat szerteszét hagyta és hol társaira, hol az imént maga mögött hagyott fák felé tekintgetett.

- Téged meg mi lelt? Mondjál már valamit! – sürgette őt Márton nyomozó.

- Ott… bent a forrás mellett! Ilyet még életemben nem láttam – nyögte az indiai.

- Na, vegyél egy nagy lélegzetet és kezdd el részletezni – paskolta meg a fiatalember vállát Megyeri.

- A forrástól nem messze, egy fára valaki fel van akasztva... a lábánál fogva…, de még él. Sőt, nincs is nagyon kétségbeesve, hanem folyamatosan mormol valamit – adta elő Kumar egy szuszra.

- Na, gyere! Megnézzük együtt és hozunk vizet is – nógatta Tauber a még mindig elképedt arccal ücsörgő rendőrt, aki aztán a főnöki parancsnak engedelmeskedve felállt, vállára vette a madzagra felfűzött kulacsokat és a nyomozó után botorkált.

A forrás mellett mindent úgy találtak, ahogy az indiai  leírta. Márton detektív egy kicsit tartott tőle, hogy csapda az egész, ezért intett Kumarnak, hogy maradjon és figyeljen. Ő aztán egészen közel ment a fejjel lefele lógó, folyamatosan dörmögő sihederhez és kevés hindi tudását összeszedve, oldalt billentett fejjel szólította meg:

- Namaste! Segíthetünk?

A szerencsétlen nem hagyta abba a mormolást, de a fejével hevesen „nem”-et intett és a tenyerét kifelé tartva mutatta Taubernek, hogy ne jöjjön közelebb. A nyomozó sok furcsaságot látott már, most is azt gondolta, hogy egy aszkéta sanyargatja ilyen kegyetlen módon magát, és már indult volna vissza a forráshoz, amikor hirtelen neszezést hallott a fák felől, majd néhány pillanat múlva két emberalak bukkant elő a sűrűből.

Az egyik, egy ereje teljében levő fiatalember meztelen felső testéhez fehér anyagból készült nadrágszerűséget viselt. A másik, egy előrehaladott kora ellenére egyenes tartású, szikár, magas férfi volt, hófehér hosszú hajjal és szakállal, bokáig érő fehér köntösben. Mindkettejük ruházata úgy csillogott a tisztaságtól, mintha nem az indiai vadon közepén lennének, hanem valami mesefilmből léptek volna elő.

Tabuber is azt gondolta, hogy talán egy filmforgatásba csöppentek, vagy esetleg látomásai vannak a fáradtságtól. A jövevényeket szintén meglepte a váratlan találkozás és a fiatalabb arcán mintha némi bosszúság felhője is átlibbent volna. Az öreg viszont megtalálta a megfelelő szavakat:

- Kérem uraim, ne ijedjenek meg, mi senkinek se ártunk, és ha az emberismeretem nem csal, akkor önöknek sincsenek gonosz szándékaink. Ne menjenek el, várjanak egy percig, amíg leoldozzuk ezt a társunkat – mondta elég jó angolsággal.

Ezután a fán lógó mormolóbajnokhoz léptek. A fiatal megragadta a derekánál, az őszhajú meg egy hosszú tőrrel átvágta az erős kötelet. A természetellenes helyzetétől megszabadított fiú egy darabig a földön feküdt, aztán lassan, kissé még szédelegve fölegyenesedett.

Látva a helyzet normalizálódását, Kumar is közelebb jött a társasághoz és zavartan pislogott a jövevényekre. Most a magyar nyomozó szólalt meg:

- Talán valami vétkéért kellett bűnhődnie ennek a szegény fickónak? – kérdezte és állával a szemlesütve ácsorgó volt akasztott felé bökött.

- Nagyon közel jár az igazsághoz, uram – mosolygott elismerően az őszszakállú.

- A mormolás is a büntetés része volt?

- Nem egészen. Az inkább kötelesség. – Válaszolt az öreg és kicsit más hangon folytatta: – Ha már így összehozott minket a sors, meghívom önöket a közelben levő kis közösségünkbe és ott választ kaphatnak mindarra, amit eddig láttak.

- Éppen szállást készülünk készíteni magunknak – szabadkozott Tauber.

- Ha megfelel, akkor nálunk alhatnak egy-két éjszaka – mondta az öreg.

- Előre is köszönöm. Egy éjjelnél többet biztosan nem tudunk maradni. Máris szólunk a társainknak – egyezett bele Tauber, majd látva az ősz meglepett tekintetét, gyorsan igyekezett megnyugtatni: – Csak ketten vannak még rajtunk kívül.

Visszamentek a többiekhez, röviden elmondták, hogy hol fognak megszállni – Tanaka örült, mert nem boldogult a sátorral –, majd gyorsan felpakolták a holmit az öszvérekre és elindultak a forráshoz.

- Már azt hittük, hogy meggondolták magukat. Üdvözlöm önöket is – fogadta Megyerit és a japánt az őszszakállú.

- Elnézést, de időbe telt, amíg ismét felszedelőzködtünk – válaszolta a megértően mosolygó öregnek Megyeri.

Egy keskeny erdei ösvényen haladtak a közben beállott sötétben. Talán fél óra telt el, amikor egy villódzó fény jelezte a lombokon túl, hogy ott tűz ég. Hamarosan tágas tisztásra jutottak, ahol – amennyire a tér közepén égő tábortűz fényében ki lehetett venni – teljesen egyforma kunyhók sorakoztak, két koncentrikus kört alkotva.

- Jöjjenek csak bátran – bíztatta őket az öreg, mert látta, hogy egy pillanatra megtorpannak. – Adhoja és Kalupa majd gondoskodnak az öszvéreikről – tette még hozzá, és intett a segédjének, meg a büntetését letöltött fiúnak.

Lassan jutottak előre. A járást nehezítette, hogy itt-ott még a nagyon keskeny gyalogösvény is elfogyott és a sűrű aljnövényzeten kellett átvágni magukat. Mivel az óriási lombok alig engedtek át fényt, szinte elejétől fogva félhomályban haladtak. A szemük lassan hozzászokott ehhez,  és jóformán észre se vették amikor lement a nap.

Az öszvérek jól bírták a menetelést, pedig néha még fel is ült a társaság egyik-másik tagja a hátukra. Megyeri volt az első aki elfáradt és Tanaka doktor bírta a legtovább. Ő már csak pár percig billegett az egyik jószág hátán, mert az elől haladó Kumar felkiáltott:

- Itt a kunyhó!

A nevét is alig érdemlő rozoga, ablaktalan fakalyibán az egyetlen említésre méltó a retesszel zárható ajtó volt. Az őserdő már szinte minden oldalról benőtte, így aztán alig négy méterre álltak tőle, amikor a fiatal rendőr megpillantotta.

Az öszvéreket kikötötték a szomszédos fákhoz és becipelték a holmijukat. A padlódeszkák szorgalmasan recsegtek alattuk, ahogy zseblámpával a kézben szétnéztek az egyetlen helyiségben. Sehol egy bútor, hacsak az a két deszka nem tekinthető annak, ami polc gyanánt lógott a gyalulatlan falon. Néhány rossz állapotban levő szúnyogháló függött még a tetőgerendán és semmi több.

Elővették a teakészítéshez szükséges eszközöket, és a hátizsákokat felakasztották az oldalfal deszkáiból kiálló vaskampókra.            Úgy döntöttek, hogy nem raknak tüzet, mert attól tartottak, hogy az támpontul szolgálhat az üldözöttnek, hanem elővettek egy kevés fényt adó gázfőzőt és a házikó közepén készítették el az esti teát. Elropogtattak hozzá néhány sós és édes kekszet, majd előkészültek az alváshoz. Kumar elmosogatta az edényeket, Tanaka kiterítette a hálózsákokat, a többiek meg a szúnyoghálókkal foglalatoskodtak.

A viszontagságos autózástól és a hosszú gyaloglástól elcsigázva hamarosan mélyen aludtak, kivéve Megyerit. Az ő művészlelkének túlságosan sok volt, ami az elmúlt két napban körülötte történt. Látta magát a vizsgálati fogságban, ismét átélte azt az örömöt és megnyugvást, amikor végre kiengedték, élénken élt még benne a meglepetés, amikor a becsületes képű argentin lett a fő gyanúsított, és már csak mulatott magán, hogy mennyire félt a meredek hegyi utakon, majd örült az újabb felismerésnek, hogy mégsem Günther a gyilkos.

Most pedig itt fekszik egy rozzant kalyibában valahol az indiai őserdő közepén. Azzal vigasztalta magát, hogy a művészetének ez csak hasznára válhat. Álom azonban nem jött a szemére, hanem egyfajta furcsa, lassú émelygés kezdett eluralkodni a gyomrában. Kikászálódott a hálózsákból és elindult az ajtó felé. Alig ért ki a szabadba és máris elsöprő erejű hányinger tört rá. Pillanatokon belül visszaadta a természetnek a vacsorát és az ebédet is.

Leült egy farönkre, hogy magához térjen, de érezte, hogy még nincs rendben. A gyomorbántalmak folytatódtak és még kétszer hányt, de a második esetben már csak kesernyés epe jött belőle. Mivel nem lett jobban, arra gondolt, hogy felébreszti Taubert vagy Tanakát, hátha tudnak adni valami gyógyszert az ilyen rosszullét ellen, de nem jutott el a házacskáig, a bejárattól néhány méterre összerogyott és elvesztette az öntudatát...

Az ajtó résein beszűrődő hajnali fény Márton nyomozót ébresztette elsőként, aki nem sokat töprengett, hanem megrángatta a társai hálózsákját:

- Ébresztő! Indulnunk kell! A páciensünk azóta már valahol a kínai határ közelében jár.

A fiatal rendőr parancsnak tekintette Tauber szavait és kissé kelletlenül bár, de azonnal kimászott a szabadba. Ott aztán a még mindig aléltan fekvő Megyeribe botlott. Elkezdett kiabálni, mire köréje gyűltek a többiek és vizsgálták, ébresztgették a mozdulatlan szobrászt.

- Hálistennek van pulzusa – sóhajtott fel a magyar nyomozó.

- Nálam van egy kis gyógynövényfőzet az ilyen esetekre – mondta Kumar amikor észrevette a közelben levő hányás-foltokat. – Mindjárt hozom.

Az indiai rendőr üvegcséjéből belediktált folyadék hatására lassan életjelet adott a szobrász, majd a szemét is kinyitotta.

- Hé, mi történt  veled? Sokat torkoskodtál tegnap este? – mosolygott  Tauber megkönnyebbülten a honfitársára.

- Nem értem az egészet – kezdte a szobrász, nehezen ejtve a szavakat. – Ugyanazt ettem és ittam, mint ti. Soha életemben nem voltam még ennyire rosszul. Azt hittem, meghalok.

- Nem csípett, vagy mart meg valami tegnap? – kérdezte Tanaka, miközben Megyeri szabad bőrfelületeit vizsgálta.

- Nem..., legalábbis nem hiszem – válaszolt a művész és a többiek segítségével felült.

- Akárhogy is, most már vigyázunk rád és rendbe fogsz jönni. Mi viszont igyekezzünk, mert késésben vagyunk! – adta  ki a parancsot Márton detektív.

Kumar nekilátott teát főzni, Tauber összetekerte a hálózsákokat és Tanaka segítségével felkötözte a csomagokat az öszvérekre. Megyerinek persze még nem lehetett hasznát venni, csak akkor tért valamennyire magához, amikor megitta a teáját.

Gyorsan végeztek a reggelivel, a szobrászt felültették az egyik öszvérre és elindultak a keskeny ösvényen, a hatalmas fák árnyékában. Tanaka doktor iránytűje segítségével igyekezték tartani az északi irányt, de azért a kitaposott ösvényt se hagyták el. Lépteikhez a hajnali vadon állatsereglete szolgáltatott aláfestő ricsajt. Néhány madár megkísérelt valami melódiát csempészni az összevisszaságba, de a majmok rikoltozása mellett nem volt esélyük. Úgy tűnt, hogy a békésen legelésző szarvasok közömbösek az egész iránt, de az alaposabb szemlélő állandó, riadt figyelmet fedezhetett fel a szemükben és őrt álló társaik olykor el is eresztettek egy-egy figyelmeztető sikolyt, ami aztán táviratszerűen haladt tova a ködpamacsokban úszó himalájai őserdőn.

Igy meneteltek Tauberék kitartóan, kerülgetve az útjukba akadó fagyökereket és köveket. Egy-egy meredekebb résznél megkapaszkodtak az öszvérekben, máskor meg ők bíztatták továbbhaladásra a jámbor állatokat.

A nap állása alapján dél lehetett, amikor hihetetlenül keskeny és mély szurdok tárult fel előttük, melynek az aljában már kisebb duzzasztott tóvá növekedett a folyócska vize a medrében magasodó földtömeg mögött. A hegyoldalnak azon a szakaszán nemrég hatalmas földcsuszamlás lehetett. A ledöntött és megkopasztott fák jelezték, hogy mekkora ereje volt ennek a természeti csapásnak.

Meg is álltak egy percre, mert lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy az óriási erők eredményét a kis folyó vize lassú, de folyamatos ostrommal próbálta leküzdeni. Mert dolgozott ám a gyorsfolyású vizecske és itt-ott már repedések keletkeztek a friss gáton.

Legyűrve a meredek hegyoldalt és szerencsésen megúszva több megcsúszást, elérték a földhidat. Viszonylag széles volt, de egyes helyeken mindössze egy-két méteresre keskenyedett a teteje, mert állandóan nagy darabok törtek le róla és tűntek el a tóvá duzzadt folyóban. Sőt, itt-ott kis erecskék is megjelentek a hatalmas földkupacon, és útban a másik oldal felé,  talajgöröngyöket sodortak magukkal a mélybe.

Az utazás során talán először voltak idegesek az öszvérek. Sokszor kellett szavakkal, simogatással bátorítani őket, pedig a társaság tagjaira is ráfért volna némi lelki vigasz.

Végül aztán baj nélkül elérték a túloldalt, és elindultak felfele a hegyoldalban. Mire felkapaszkodtak, majd ismét le egy másik völgybe, addigra annyira elkészültek az erejükkel, hogy meg kellett pihenniük.

Leültek az árnyékban, kinyújtóztatták lábukat és megszabadultak a bakancsaiktól. Sőt, Megyeri a zokniját is lehámozta és a vízhólyagjait tanulmányozta. Tauber mellette ült és aprókat kortyolt a kulacsából, amit az imént töltött meg egy forrás vizéből. Látszott, hogy valamin most is töri a fejét.

Amint ott ücsörögtek, hirtelen egészen halk dobbanásokra lettek figyelmesek. A japán szája elé emelte az ujját, hogy “csend!” és másik kezével abba az irányba mutatott, amerről szerinte a hang jött.

- Lehet, hogy szarvasok – suttogta Megyeri.

Márton nyomozó láthatóan nem osztotta ezt a véleményt, mert elővette a pisztolyát. Követve a főnökét, ezt tette Kumar is és a Tanaka által mutatott irányba fordult. A dobogás egyre hangosabb lett, majd kisvártatva szétnyílt a bozót és két öszvér jelent meg utazóink előtt, hátukon egy-egy színes ruhát viselő férfivel.

A jövevények talán még jobban meglepődtek, mint Tauberék. Ferdevágású szemük – valószínűleg vallamelyik kínai népcsoporthoz tartoztak – a csodálkozáson kívül némi rémületet is tükrözött. Az öszvéreken maradtak és úgy hajoltak meg, mellükre tapasztott tenyérrel, mintegy mutatva, hogy békés a szándékuk. Az üldözők hasonlóképpen viszonozták a köszöntést. Tauber intett Kumarnak, aki hindiül szólalt meg:

- Kik vagytok?

- Egy közeli faluban lakunk. Itteni parasztok vagyunk. És ti? Honnan jöttetek? – jött a viszontkérdés.

Tauber leeresztette a pisztolyát – de nem tette el – és Vagasi fényképével a kezében a jövevényekhez lépett:

- Ezt a bűnözőt üldözzük. Nem látták véltlenül?

Azok elvették a fotót. Halkan, hadarva tárgyaltak valamit egymással a saját nyelvükön, amit Kumar sem értett, aztán visszaadták a képet, és néhány mondatot intéztek Kumar irányába hindiül.

- Azt mondják, hogy tegnap késő délután járt erre és egy öszvért vett tőlük.

- Kérdezd meg, hogy melyik irányba távozott – kérte Kumart a magyar detektív.

- Észak-nyugat felé – jött a válasz.

Ezután a két jövevény, mintha mi sem történt volna, keresztülügetett öszvéreivel a tisztáson és a másik oldalon eltűntek a sűrűben.

Tauber a parasztok távozása után meg fél óra lustálkodást engedélyezett a csapatnak, aztán elsőként összeszedve a holmiját a többieket kezdte bíztatni:

- Gyerünk, gyerünk! Így is túl nagy előnyt adtunk a gazfickónak.

IX

Amint elhagyták Rishikesh külterületét, az út minősége fokozatosan romlani kezdett és éppen olyan helyeken, ahol a biztonságos közlekedéshez jó burkolatra lett volna szükség, vagyis a hegyoldalakban futó szerpentineken. Mellettük mindkét oldalon sűrű őserdő emelkedett, csak néhol hiányzott elegendő fa ahhoz, hogy az utazók megpillanthassák a völgyben kanyargó Gangeszt.

Kumar, a fiatal rendőr vezetett, mellette Tauber ült és láthatóan a sofőr helyett is összpontosított a korlát nélküli úton. Hátul a régészprofesszor mélységes egykedvűséggel viselte a folyamatos rázkódást, sőt mintha olykor el is mosolyodott volna, bár ez a japánoknál inkább amolyan reflex és nem mindig van mögötte igazi érzelem. Megyeri viszont enyhe hányingerrel küszködött, de uralkodott magán, hiszen az út elején azt ígérték, hogy Deoprayagig mindössze hetven kilométert kell kibírnia. Azt persze nem tették hozzá, hogy ilyen tempónál az majdnem három óra.

Késő délután lett, amikor az egyik kanyar után lenyűgöző látvány tárult eléjük. Kumar lelassított, mert ő is a fák között felsejlő panorámát bámulta. Egy ritkásabb helyen megállt és a többiekkel együtt csodálta, ahogy a völgyben egy sárgás-szürke és egy csaknem türkiz színű folyó találkozik egymással és az Y-betű alsó szára már mindkettejük vizét szállítja.

- A jobbszélső az Alaknanda – mutatott Kumar a türkiz színűre –, a másikat pedig Bhagirathinak hívják. A kettejük egyesülése a Gangesz, de a Bhagirathit is Gangeszként tiszteljük.

A látványt az Y két szára közötti hegyoldalban fekvő városka koronázta meg. A fehér, világoskék és rózsaszín falú házacskák olyan öntudatosan verték vissza a horizont felé közelítő nap sugarait, mintha azt hirdették volna, hogy „Utazó, egy szent helyen állsz! Borulj le és fohászkodj!” Az épületek nem tévedtek: a hinduknál általában vallási töltéssel bírnak azok a községek, amik folyók találkozásánál vannak és ez itt nem akármilyen két folyó, a harmadik meg egyenesen a legszentebbik, a Ganga.

- Deoprayag – mutatott a kis település felé Kumar.

- Csakhogy megérkeztünk – sóhajtott fel a szobrász.

Beszálltak a dzsipbe, ami lassan begurult velük a városkába. Az indiai átlagnál épebb házak közötti kis utcák majdhogynem üdülőhely hangulatát keltették. Mindenesetre békésebbnek látszottak, mint az örökösen nyüzsgő Rishikesh.

Egy világoskékre pingált falú, egyemeletes ház előtt fékezett le Kumar. Az épület homlokzatán indiai és latin betűkkel is olvasható volt a felirat: POLICE.

Kumar az ajtónál álló őrnek nyújtotta a rishikeshi rendőrfőnöktől kapott meghatalmazást. A pufók arcú, bajuszos strázsa egykedvűen biccentett egy ajtó felé, amin a hangszigetelő párnázat már több helyen szégyentelenül feltárta a belsejét.

Bent három rendőr üldögélt a lassan forgó ventillátor alatt. Két fiatal – az egyik szunyókált, a másik meg teát készített – és egy magas, őszülő halántékú. Az utóbbi felkelt és üdvözölte a jövevényeket:

- Pawan Shekar vagyok, a város rendőrfőnöke. Örülök, hogy szerencsésen megérkeztek.

- Hát annak mi is örülünk. Az idevezető út állapota elég nagy kihívást jelentett – mondta Tauber és megrázta az indiai párnás jobbját.

- Van-e valami hír a páciensünkről? Járt-e errefelé? – kérdezte a magyar nyomozó olyan hangsúllyal, mint aki eleve nemleges választ vár. Annál inkább meglepte, amit a rendőrparancsnok mondott:

- Néhányan látták Deoprayagtól északra a hegyekben. Sokat segít ebben az a fotó, amit egy Interpol-ügynöktől kaptunk. Lemásoltattuk és több helyen kifüggesztettük a városban és a környéken.

- Az lehet, de itt sehol sem látom a falon Günthernek, az argentinnak a képét – tekintett körbe a helyiségben Megyeri.

- Miféle argentinról beszél az úr? – kérdezte kissé hunyorogva az őszes indiai.

- Arról, akit el akarunk kapni! A gyanúsítottról! Ki másról? – válaszolt a szobrász.

- Nem tudok róla, hogy George Vagasi argentin lenne, másrészt meg itt lóg a képe – mutatott a rendőrfőnök egy szőke, erőteljes állú és arccsontú fiatalember portréjára.

- Hát ez ki? – csodálkozott most már Tauber is.

- Ő a feltételezett gyilkos! Ezt a képet kaptuk – válaszolt határozottan Shekar felügyelő.

- Már ne haragudjon – próbált a magyar nyomozó nyugodt maradni –, amikor Rishikeshből elindultunk, akkor még az argentin volt a feltételezett sorozatgyilkos.

- Sajnálom, az valami tévedés lehetett. – Mondta a helyi rendőrfőnök, majd hirtelen ötlettel folytatta: – Van fényképük erről a Güntherről?

Kumar rendőr egy gyűrött sarkú fotót halászott elő a hátizsákjából és átnyújtotta Shekarnak. Annak először csak furcsa vigyor jelent meg az arcán, aztán kitört belőle a hahota:

- Maguk tényleg őt üldözték idáig?! Tudják ki ez?

- Megtudjuk, ha megmondja – morogta Tauber kissé sértődötten.

- Ő Alberto Morales! Kiváló detektív és az Interpol megbízásából nyomoz a rishikeshi sorozatgyilkosság ügyében. Mellesleg nem argentin, hanem chilei – mesélte egy szuszra a rendőrparancsnok.

- Legalább annyiban egyeznek, hogy mindkettő szőke – állapította meg Megyeri.

- Hát ez csodás! – háborgott Márton nyomozó. – Vajon miért nem közölte ezt velünk Karan főfelügyelő? Miért hagyta, hogy egy zsarut üldözzünk?

- Szerintem azért, mert eddig ő sem tudta. Morales felügyelő egészen mostanáig titkolni igyekezett a kilétét. Talán a kollaborációt akarta megakadályozni – válaszolt elgondolkozva Shekar.

- Úgy érti, hogy nem bízott eléggé a rishikeshi rendőrségben? – kérdezte az eddig csendben szemlélődő japán.

- Inkább azt mondanám, hogy igyekezett elkerülni minden felesleges kockázatot. A Vagasiról készült képeket is közvetlenül tőle kaptuk. Szerintem, mostanra már közölte az eredményeit Karan főfelügyelővel is.

- Kíváncsi lennék, hogyan akadt nyomára ennek az embernek? – kérdezte Megyeri miközben elvette a feléje nyújtott teáspoharat.

- Alberto azt mondta, hogy a helyi sziklamászó egyesületben sikerült rátalálnia és akkor látta teljesen beigazolódni a gyanúját, amikor ellopták a mászókötelét és utána Vagasi eltűnt Rishikeshből – válaszolt Shekar és egy kekszet nyomott a teájába.

- De hiszen a gyilkos rám akarta terelni a gyanút és nem az Interpol ügynökre – mondta Megyeri.

- Az argentint, illetve chileit arra az esetre tartogatta, ha esetleg rájönnénk, hogy az ablakon keresztül támad. Akkor ugyanis te már nem lehettél gyanúsított Lajos, mivel tudtommal meglehetősen gyatrán mászod a sziklákat – hunyorított Tauber a honfitársára.

- Mundjuk inkább, hogy egyáltalán nem – mondta a  szobrász.

- Jól van! Történt ahogy történt. Ezen már úgyse tudunk változtatni. Koncentráljunk a továbbiakra. Először is pontosabban kellene tudnunk, hogy ki az, akit üldözünk – lett ismét határozott Tauber.

- George Vagasi harminchárom éves ausztrál fiatalember. Büntetlen előéletű, de néhány szélsőjobboldali megmozduláson már részt vett – válaszolta egy szuszra Shekar nyomozó.

- Közben ízlelgettem ezt a nevet, hogy Vagasi. Egy magyar ember rögtön úgy ejtené, hogy Vágási. Erről nincs értesülése, Shekar úr? – nézett elgondolkozva Megyeri az indiai rendőrre.

- Ha alaposabban megnézzük a családfáját – kezdte a kérdezett és előkotort egy keskeny dossziét a fiókjából –, akkor kiderül, hogy a szülei valóban magyar bevándorlók voltak Ausztráliában.

- Na pompás! – háborgott Tauber. Aztán hangot váltott: –   Szóval, az ön informátorai szerint Észak felé menekül Vagasi?

- Igen. Egy elhagyott erdei kunyhóból látta előmászni ma hajnalban két pásztor.

- Ha jól emlékszem a térképre, akkor észak felé nem tudunk dzsippel menni tovább, mert semmilyen út nem vezet arra – jegyezte meg most a japán.

- Jól tudja uram és mi gondoltunk is erre: beszereztünk három öszvért. Azért annyit, mert úgy tudtuk, hogy hárman jönnek – mosolygott elnézést kérően Shekar.

- Tanaka doktor az utolsó pillanatban csatlakozott hozzánk – magyarázta Megyeri.

- A dzsipjüket addig használni szeretnénk. Ez a bérleti díj az öszvérekért – folytatta az indiai.

- Rendben – sóhajtott Tauber és felállt az asztaltól – induljunk azonnal. A teljes sötétségig még van két óra, azalatt találunk valami alkalmas helyet az erdőben, ahol éjszakára meghúzhatjuk magunkat. Csökkentenünk kell a távolságot köztünk és Vagasi között.

- A maguk helyében én inkább itt aludnék, és hajnalban kezdeném az üldözést – mondta a deoprayagi rendőrfőnök.

- Most indulunk és majd hajnalban fogunk kelni – határozott Márton nyomozó és kezet nyújtott a kollégájának.

- Körülbelül háromórányi járásra van innen az a kunyhó, ahol Vagasit látták. Mindig csak északnak tartsanak – mondta Pawan Shekar, aztán még hozzátette: – Az öszvéreken levő zsákokban több napi élelmiszert és egyéb, a hegyi túráknál nélkülözhetetlen dolgot találnak.

- Na, mi újság a kórházban? - kérdezte az ajtón belépő beosztottját Karan főfelügyelő, miközben az ablakon át rávetődő napfénytől hunyorgott.

Az előző nap borongós, esős időjárásáért verőfényes napsütés kárpótolta most a rishikeshieket. Még csupán reggel nyolc óra volt, de a rendőrörs előtti úttesten már csak a nagyobb mélyedésekben csillogott az esővíz, a nap ereje minden mást felszárított. A belső, legnagyobb szobában magas fokozatra kapcsolt ventillátor alatt ücsörgött a főfelügyelő, a magyar nyomozó, a szobrász és két rendőr.

- Az asszony vállát összevarrták, de néhány nap múlva elhagyhatja a kórházat. Dinesh azonban sajnos még mindig eszméletlen. Nagyon nagy ütést kapott a fejére.

- Mi lesz a gyerekekkel? – aggódott Tauber.

- Most az egyik rokonuknál vannak, de ki fogja eltartani őket, ha az apjuk sokáig nem tér magához? – fűzte hozzá az újonnan érkezett.

- Reméljük felébred. Utána nézek, hogy tudok-e nekik némi pénzt, vagy segélyt szerezni. – mondta Karan, majd hirtelen témát váltott: – Megkérdeztétek az asszonyt, hogy járt-e korábban náluk egy ismeretlen alak?

- Megkérdeztük, de csak a fejét rázta, nem szólt semmit, azonban az egyik kisgyerek annyit mondott, hogy nemrég volt náluk egy sárga hajú bácsi.

- Vagyis szőke! Még egy érv amellett, hogy az argentin a tettes – emelte fel az ujját Tauber.

- Hogyhogy még egy? – csodálkozott a szobrász.

- Ja, te erről még nem tudsz Lajos – mondta a magyar nyomozó. – A sziklamászó klubban egyértelműen azonosították, hogy az a mászókötél, amit ehoztál a legutóbbi tetthelyről, az argentin tulajdona.

- Keresitek még? – kérdezte Karan a beosztottját.

- Majdnem egész éjjel kutattunk utána Rishikeshben és a környéken is, de semmi. Egyszerűen felszívódott. Talán nem meglepő, de az argentin boltját zárva találtuk ma reggel – válaszolt a láthatóan halálosan fáradt rendőr, majd hirtelen a homlokára csapott és elővett egy mobiltelefont a zsebéből – ezt a boltban találtuk. Nem tudják, hogy kié?

- Dehogy nem! – derült fel Megyeri arca. – Tegnap délután veszítettem el. Most már biztos, hogy Günther kaparintotta meg azért, hogy a szállodában ne tudjam fogadni a hívásotokat. Még egy bizonyíték az argentin a tettességére.

- Aki már árkon-bokron túl van. Ma reggel, mielőtt idejöttem volna, ismét beugrottam a hegymászó egyesülethez és ott megerősítették a gyanúmat: az argentin a kiváló sziklamászók közé tartozott. Ha azt akarjuk, hogy ne szerezzen túlságosan nagy előnyt és legyen esélyünk az elfogására, akkor mihamarabb indulnunk kell – mondta a magyar nyomozó.

- Jól van, döntsük kell, hogy ki menjen – helyeselt az indiai főrendőr.

- Én szeretnék részt venni benne – jelentette ki Tauber eltökélt hangon.

- Jól van Tauber, menjen ha annyira akar, bár nem tudom belátni miért olyan fontos, hogy maga fogja el a gyilkost – jegyezte meg Karan mialatt a tokáját vakargatta.

- Nézze – kezdte Márton nyomozó –, sikerült bebizonyítanom, hogy Megyeri Lajos nem lehet a tettes, most hát szeretném elkapni az igazit is. Ez amolyan belső parancs. Meg aztán nem vetem meg a kiadós hegyi túrákat sem – tette még hozzá mosolyogva a magyar detektív.

- Na, ez garantáltan kiadós lesz! Ebben nem fog csalatkozni – bólogatott egyetértően az indiai főrendőr, majd némi gondolkodás után hozzáttette: – Remélem, nem akar egyedül menni.

- Hálás lennék érte, ha egy kollégája elkísérne.

- Kumar megy magával – mutatott Karan a helyiség végében ücsörgő rendőrgyakornokra. Aztán heherészve hozzáfűzte: – Vele már úgyis volt közös akciójuk.

Tauber egyrészt kicsit csalódott volt, amiért ismét a tapasztalatlan rendőrt osztották be mellé, másrészt viszont nem bánta, mert bízott a fickó erejében, kitartásában. Ekkor megszólalt az asztal végében mindezideig hallgatagon ücsörgő Megyeri:

- Én is szeretnék menni.

- Felőlem jöhetsz – vágta rá azonnal Tauber.

- Hohó! Várjunk csak! – emelte fel az ujját a főfelügyelő. – Maga még egyelőre feltételesen van szabadlábon, és ezért nem hagyhatja el Rishikesht.

- Csak rendőri kísérettel! – csapott le a végszóra a magyar nyomozó. – Márpedig két rendőr is fogja kísérni. Egy magyar és egy indiai.

Karan főnyomozó ismét vakarászni kezdte a tokáját és hol Megyeri, hol Tauber arcát fürkészte. Végül lerakta a kezét, nyelt egyet és Taubernek címezve mondta:

- Rendben van, Márton úr. Menjen magukkal a szobrász, de kizárólag a maga felelőssége, hogy vissza is hozza.

- Vállalom – felelte a magyar nyomozó és kezet nyújtott a főrendőrnek, majd Megyerinek is.

- Na ezzel megvolnánk – állt fel a főfelügyelő, majd az ablakhoz lépett és egy darabig a tájat tanulmányozta.

Az emeleti ablakból látszottak a várost három oldalról körbevevő, sűrű őserdővel borított hegyek, déli irányban pedig a sík vidék, melyben a Gangesz fénylő szalagja futott, hogy sokszázmillió embernek nyújtson megélhetést és reményt. Aztán lassan megfordult Karan és feltette azt a kérdést, ami egyszerűen hangzott, mégis nehéz volt rá pontos választ adni:

- Melyik irányban indulnak el?

- Hát igen, én is éppen ezen törtem a fejem – ismerte el Tauber.

- Nekem volna egy ötletem – kezdte Megyeri nagyon óvatosan. – Van egy barátom. Nagy tudású, kiváló jógi. Neki fantasztikusan pontos meglátásai szoktak lenni.

- Ugyan Lajos – intette le honfitársát a magyar nyomozó –, mit tud egy aszkéta a bűnüldözésről?

- Hogy hívják az illetőt? – nézett Karan fürkészően a szobrász szemébe.

- Gandzsa Babá.

- Maga ismeri a nagy Gadzsa mestert? – áradozott most az egyik rendőr, majd a többiekhez fordult: – Szerintem érdemes megpróbálni.

- Jól van – adta meg magát Tauber. – Végül is csak egy kis időt veszíthetünk vele. Hol lakik ez a nagy ember?

- Természetesen az erdőben, de én tudom a járást. Hamar odaérünk – mondta Megyeri és már indult is az ajtó felé.

**********

Indulás előtt még gyorsan bepakolták a hegyi túrákhoz szokásos holmikat a hátizsákjaikba és az egészet a város szélén hagyták a dzsipben, a fiatal rendőr gondjaira bízva. Majdnem dél lett, mire Tauber és a szobrász elérték Gandzsa Babá tisztását.

Megyeri azt csinálta, amit szokott, vagyis a barlang bejárata előtt többször elkiáltotta az aszkéta nevét, de nem jött válasz és a nyílásban sem jelent meg senki. Először habozott, de aztán csak rászánta magát és oldalazva becsúszott a keskeny résen. Leült, várt egy percet, amíg szeme megszokta a félhomályt, aztán körbetekintett. A mester fekvőhelyén egy oda nem illő tárgyon akadt meg a tekintete. Egy világosszürke, lapos kő hevert ott, a félhomályban kiolvashatatlan, betűkhöz hasonló kriksz-krakszokkal.

A szobrász fogta a követ, kimászott a barlangból, letette szerzeményét a talajra és a közelebb lépő Tauberrel együtt betűzték ki: LAJOS! ÉSZAK FELÉ MENJETEK, A GANGESZ MENTÉN.

- Hihetetlen! – hüledezett Márton detektív. – Honnan tudta ez a jógi, hogy kit keresünk, vagy egyáltalán, hogy keresünk valakit? Arról nem is beszélve, hogy láthatóan biztos benne, merre menekülhetett az argentin.

- Gandzsa Babá mindent tud, amire igazán rá akar koncentrálni – válaszolt Megyeri büszkén, hogy lám neki milyen barátja van.

- Vagy esetleg benne volt a buliban? Nem lehet, hogy valami módon a gyilkos cinkosa? – okoskodott Tauber.

- Ezt verd ki a fejedből Marci! – háborodott fel a szobrász. – Babá senkinek se tudna ártani és szívből megvet mindenkit, aki akarattal akár csak megsérti az embertársát! Ő maga egy pókot sem képes agyonnyomni.

- Jól van, elhiszem – nyugtatta meg honfitársát a detektív. – Ez csak amolyan nyomozói logika volt. Tudod, ilyenkor felmerül bennem, hogy esetleg szándékosan rossz irányba küldenek, de ha te mondod, akkor megbízom a mindent látó aszkétánkban. Induljunk Északnak. Egyébként, szerintem is olyan vidéken menekül, ami autóval nehezen járható. Ráadásul kiváló hegymászó az argentinunk és így az ilyen tájakon plusz előnyben reménykedhet.

- Látom, azt akarod éppen bebizonyítani, hogy tiszta logikával is el lehet jutni ahhoz a következtetéshez, amihez Babát a meditálás segítette.

- Vagy esetleg ő is csak a hibátlan logikáját használta – mosolygott hamiskásan Tauber a szobrászra. Majd más hangon folytatta – Induljunk gyorsan! Már éppen elég előnyt adtunk neki.

Elhagyták a tisztást és a némi árnyékot adó, de a párás hőséget alig csökkentő hatalmas pippal és shorea fák árnyékában leereszkedtek a hegyről. Szűk egy óra telhetett el, amikor elérték a város határát. Itt már csak azt a kis utcát kellett megtalálniuk, ahol az egyik asram kerítésének tövében várakozott rájuk Kumar a rendőr egy kissé kopott, zöldessárga dzsipben.

Alig száz méterre lehettek tőle, amikor feltűnt, hogy valaki még ül a járműben, de az arcát nem látták, mert háttal volt nekik. Kumar vette őket észre és szólt az illetőnek, mire az megfordult. Megyeri azonnal ráismert az őt a vizsgálati fogságban meglátogató japán régészre:

- Üdvözlöm Tanaka doktor! Örülök, hogy látom!

- Á, Megyeri úr! Én is örülök. Sokkal jobban áll magának a szabadság – mosolygott szélesen a japán tudós.

- Mit mondjak, nekem is inkább kedvemre van ez a mostani állapot – válaszolt a szobrász alaposan megszorítva a japán feléje nyújtott kezét. Aztán a többiekhez fordult: - Had mutassam be a híres régészt, Tanaka Raito doktort.

A kölcsönös üdvözlések után ismét a japánhoz fordult a magyar szobrász:

- Minek köszönhetjük a szerencsét és egyáltalán honnan tudta, hogy hol vagyunk?

- Egyszerűen bementem a rendőrségre és megkérdeztem.

- És ők minden további nélkül elárulták ezt magának? – hitetlenkedett Tauber.

- Igen, miután elmondtam, hogy miért keresem magukat – válaszolt aprókat biccentve a japán.

- Na és, miért?

- Önökkel szeretnék tartani. Segíteni akarok a feltételezett gyilkos üldözésében – mondta a japán halkan, de határozottan.

- És Karan főfelügyelő ebbe beleegyezett? Szerintem ugyanis már hárman is elegen vagyunk – morgott Tauber.

- A főnyomozó úr egyetértett, mert elmondtam neki, hogy kiválóan ismerem Indiának a legészakibb területeit, mivel hosszú évekig tártam fel ott régi hindu templomokat. A szabadidőmet pedig hegyi túrázással töltöttem annak idején – mondta Tanaka és okos szemeivel hol Megyeri, hol Tauber arcát vizsgálta.

- Hát, ha annyira akar és olyan sok ideje van, akkor csak jöjjön – adta meg magát Márton detektív. – Nem fog hiányozni az ásatáson, ahol éppen dolgozik? Hol van az egyáltalán?

- Ja persze, ezt ön nem is tudja. A Khadzsuráhóban legújabban talált templomokat tárjuk fel a kollégámmal Craig McLeish-sel, de erről Megyeri úr is tudna mesélni önnek egyet s mást – nevetett a japán tudós és cseppnyi gúny villant fel a szemében, amikor a szobrászra pillantott.

Koromsötét este volt. Az eget nemhogy csillagok, de még a vékony holdsarló sem világította meg. A távolban – vagy talán nem is annyira távol? – sakálok üvöltöttek, amire néhány majom válaszolt rikoltozva. A két kutya is belemorgott a sűrű sötétbe, de különösebb meggyőződés nélkül.

Dinesh egy petróleumlámpa halvány fénye mellett végezte  a tej szétosztását. A kamrában szép rendben sorakoztak a kannák, mindegyik a megfelelő cimkével ellátva: Gita Ashram, Shivanand Ashram, Polgármesteri Hivatal, Rendőrség. Amikor végzett a munkával, elégedetten körbenézett, egy fehér rongyban megtörölte a kezét, letekerte a lámpa lángját és kilépett a kamrából.

A kunyhóig csak tizenöt-húsz métert kellett megtennie, megszokott út, önkéntelen mozdulatokkal: egy pillantás a karámba zárt tehenekre, egy pillantás a kutyák felé. Most is így zajlott le minden, de valami mégsem volt rendben. Ez akkor ért el a tudatáig, amikor már bent volt a kunyhóban és elindult a vacsoraasztal felé. A felesége meg is jegyezte:

- Bánt valami Dinesh?

- Miért gondolod?

- Semmi, csak olyan furcsán nézel. Nem úgy mint máskor – válaszolta Jayanti és lehajtott fejjel folytatta az étel kirakását.

A kutyák ekkor elhallgattak és nem mukkantak többet. A mindig éhes gyerekek már odarajzottak az asztal köré, de nem mertek az ételhez nyúlni, amíg az apjuk is le nem kuporodott az őt megillető helyre. Dinesh éppen készült letörni egy darabot a lapos kenyérből, amikor kint néhány tehén nyugtalanító hangon felbődült. A gazda várt egy kicsit, de amikor az állatai felől ismét ez a vészjelző hang érkezett, felpattant, megragadta a sarokban álló hosszú husángot és az ajtóból csak annyit morgott vissza, hogy „ezek a sakálok...”

Elindult a nagy fekete foltok, vagyis az állatai felé, melyek most nyugtalanul imbolyogtak a távoli hegyek sötétszürke tömbjei előtt. Közben a kutyákat is szólongatta, de semmi mozgás, semmi válasz. Már majdnem elérte a karám kapuját és készült félretolni a fareteszt, amikor óriási ütés érte a tarkóján. Azonnal összerogyott.

Az általános feketeségből egy, a környezet színéhez hasonlóan öltözött alak bontakozott ki és elindult a kunyhó felé. A jószágok ezalatt abbahagyták a bőgést, hiszen nem izgatta már őket az illető, aki elérve a kunyhó ajtaját, még egyszer körbetekintett, majd benyomult a szerény lakhelyre.

Dinesh felesége éppen készült volna megkérdezni, hogy mi volt a tehenekkel, de benne maradt a szó, amint meglátta a feketébe öltözött álarcos idegent. Első reakciója az volt, hogy  védekezőn magához szorította a hozzá szaladó gyerekeket. Reszketett, de megpróbált az álarc résein keresztül rámeredő szemekbe nézni. A lehető legfenyegetőbb és leghatározottabb hangon akart megszólalni, amiből artikulátlan recsegés lett:

- Hagyjon minket! Azonnal tűnjön el!

A betolakodó lassan közeledett a négyfős embercsoporthoz, akik az asztal túloldalán kerestek menedéket. Amikor már csak a bútordarab választotta el őket egymástól, az asszony a sarokba szorított vad végső kétségbeesésével felrántott egy fiókot és kihúzott belőle egy hosszú kést. Erre az idegen a lábszárához nyúlt és a következő pillanatban egy vékony tőr pengéje villant meg, amely hosszabbnak és veszélyesebbnek is látszott, mint Jayanti konyhakése.

Dinesh felesége most maga mögé tolta a gyerekeket, hogy a testével is védje őket, de menekülni nem próbált, igaz, a szűk kunyhóban nem is lett volna hova. A fényes tőr elindult a nyaka felé, de az utolsó pillanatban meglendült az ő csuklója is és oldalról eltalálta a konyhakéssel a merénylő alkarját. Az erre dühösen felszisszent és a szúrása célt tévesztett, csak az asszony vállát talállta el. Újabb rohamra indult, amikor kintről hirtelen autómotor berregése törte meg a csendet. A tőrt tartó kéz a friss sérüléstől és a külső zajtól elbizonytalanodott, célt tévesztett és ismét az asszony vállát sértette fel.

Ekkor elhalkult a motorzaj, viszont emberi hangok szűrődtek be a házikóba. A támadó egy pillanatig habozott, de aztán nem egy pontosabb szúrást kísérelt meg, hanem három gyors lépéssel az ajtóval átellenes ablaknál termett, majd az üveget áttörve egyetlen ugrással eltűnt a himalájai éjszakában.

Néhány másodperc elteltével két rendőr nyomult be a kunyhóba. Egyikük azonnal az ablakhoz szaladt és kimászott rajta, de sokkal lassabban, körülményesebben, mint akit üldöznie kellett.

A másik egy kendővel elkötötte az asszony vérző vállát, majd a családot a kunyhón kívülre terelte. Azok először szabadkoztak – talán veszélyesnek érezték a kinti sötétséget, amelyben valahol meglapulva várhat rájuk a merénylő –, de aztán csak engedtek az unszolásnak.

- Bemegyünk a városba és keresünk orvost. Ott biztonságban lesznek – mondta nekik a rendőr, miközben kívülről bezárta a házikó ajtaját.

- Dinesht jól eltalálta a támadó, de még van pulzusa. Kórházba kell vinnünk – közölte társával a második rendőr.

- Jaj istenem, csak meg ne haljon! Mi lesz akkor velünk! – jajgatott Jayanti és hagyta, hogy gyerekestől betuszkolják az autóba.

Ekkor egy alak bontakozott ki a sötétből és a rendőrök már a pisztolyukhoz kaptak, amikor az illető megszólalt:

- Nyugodjatok meg, csak én vagyok. A fickó teljesen felszívódott a sötétben. Azt se tudtam, hogy melyik irányban üldözzem – mondta a harmadik rendőr és beült a vezető melletti ülésre. Az egyik társa még mellé nyomakodott, szegény Dinesht pedig a hátul ülők fektették végig az ölükben. Így indultak el a város felé, öt felnőtt és három gyerek egy autóban.

Megyeri Lajos az ablaknál állt és belefeledkezett az észak felől nyomuló hatalmas felhők látványába. Kiszemelte az egyiket, mereven nézte és elképzelte, hogy benne van és száguld vele déli irányban. Szinte beleszédült. Egy csilingelő női hang zökkentette vissza ismét a valóságba:

- Mit csinálsz ott Lájos? Gyere ide, ne hagyj egyedül.

Ananti, a hang gazdája az orráig felhúzott takaró mögül lesett hatalmas fekete szemeivel a feléje forduló magyar szobrászra, majd lassan kezdte legörgetni a vékony damasztot. Így szép sorjában napvilágra került apró orrocskája, húsos ajkai, az álla egy kis gödröcskével, vékony, hosszú nyaka, valószínűtlenül gömbölyű válla, még valószínűtlenebbül szabályosan cipóformájú melle, alig észrevehetően hullámzó hasa és karcsú dereka. Mindezeken sötétbarna, csillogó bőr feszült olyan tökéletes harmóniát adva az egész testnek, mely nagyszerűségének a lány minden bizonnyal nem volt teljesen a tudatában, hiszen a tekintete inkább szerény odaadást tükrözött, semmint kihívó magabiztosságot. A nemzetiségét tekintve tamil lány nem viselte magán ennek a népcsoportnak az ismertetőjegyeit, vagyis szép magas volt a homloka és nem kandikáltak előre a felső fogai.

Megyeri leült az ágy szélére és végigsimított a nő karján, hasán, élvezte a csodás szemek ragyogását. Akárhogy is, egy számára ritka érzést kellett tapasztalnia magában: a gyöngédséget. Eddigi futó kalandjai iránt többnyire csak kíváncsiságot, testi vágyat, vagy esztétikai élvezetet érzett, de gyöngédséget szinte soha.

Ez a lány azonban más volt, mint az előzőek, valahogy szerényebb, odaadóbb. Megyeriben feléledt a gyanú, hogy a sötétbőrű tamil szépség szerelmes lett belé, de legalábbis hosszabb kapcsolatot tervez. Ettől a gondolattól a magyar szobrász még inkább elérzékenyült és kicsit utálta is magát, hiszen tudta, hogy a kapcsolatuk nagyon hamar véget fog érni. Gondolatban szemrehányásokat tett magának, amiért nem látta előre, hogy a rendőrséggel közös terv, a csapdaállítás, ilyen lelki következményekkel is járhat.

Másrészt ideges is volt, mert a nyomozók egész este nem jelentkeztek, sem a csipogóján, sem a mobiltelefonján nem keresték őt. Mégis megnyugtatóbb lenne, ha tudná, hogy a kapcsolat rendben van és a dolgok simán zajlanak.

- Mi bánt Lájos? Gyere, feküdj ide. Megvigasztallak – húzta magához a szobrászt a délindiai lány.

Megyeri nem tudott ellenállni, hozzásimult, tenyere lassan végigsiklott a nő feszes hátán, hüvelykujja kitapintotta a csigolyák hullámait, majd szinte belezuhant a karcsú derék hajlatába, hogy aztán ismét domborulatra kelljen felkúsznia, jóleső érzéssel nyugtázva a vágytól aprókat remegő fenék tökéletesen kerekded formáját. Ujjaival a popó nyílása peremén haladt előre a lány szemérme felé, amikor megszólalt a telefon.

- Rázd le hamar – lehelte Ananti, miközben a szobrász megfordult és az éjjeliszekrényen levő készülékért nyúlt.

- A gyanúsított közeledik. Az akció elkezdődik. Ön hagyja el a szállodát – recsegte egy hang a vonal másik oldalán.

- Elég rosszul értem magát. Kivel beszélek?

- Shabdi rendőr vagyok. Karan főfelügyelő bízott meg, hogy hívjam fel önt. Ő nem ér rá, lefoglalják az előkészületek – recsegett a kagyló, majd apró kattanás hallatszott, az illető letette.

Megyeri furcsának találta az egészet: azt hogy nem Tauber, vagy a főfelügyelő hívta, a különös hangot és azt is, hogy nem a mobilján értesítették. Rögtön elő akarta kaparni a készüléket a nadrágzsebéből – ahol általában tartani szokta –, de nem volt ott. Idegesen átkutatta az ingét és a padlón is szétnézett, hátha kipottyant a kis telefon, de nem volt sehol. Biztosan a szállodájában felejtette, ami nem csoda, mert reggel óta nagyon izgatott volt az akció miatt. Aztán arra gondolt, hogy az az utcagyerek lophatta el, aki az argentin üzlete előtt olyan gyanúsan tett-vett körülötte.

Ilyen kétségek közepette fordult a lányhoz, aki legörbülő szájjal már sejtette, hogy mi következik:

- Ne haragudj Ananti, egy angol ismerősöm most érkezik Rishikeshbe és ki kell mennem érte az állomásra. Úgy volt, hogy csak holnap jön, de hamarabb otthagyta Delhit. Utána sietek vissza hozzád, te kis tündér – hazudta Megyeri és hosszan megcsókolta a lányt.

Gyorsan felöltözött, kilépett a folyosóra és elindult lefele a lépcsőn. Az egyik fordulónál kinézett az utcára nyíló ablakon és a nyugtalansága csak fokozódott: sehol se látott rendőri előkészületet. Lent, az úttesten a szokásos esti élet zajlott: néhány mopedes húzott el a kereszteződések előtt nagyot dudálva, az úttest mellett itt-ott kis tüzek égtek, mellettük hajléktalanok guggoltak, a falak tövében pedig kendőbe vagy pokrócba burkolt fejű gyalogosok siettek tova.

A szobrász lement a kijáratig és alaposan körülnézett, de sehol se látszott nyoma rendőri jelenlétnek. „Túlságosan jól végzik a dolgukat, meg aztán sötét is van” gondolta és kilépett az utcára. Azonban, amint az első lépéseket megtette, valami megfoghatatlan nyugtalanság kerítette hatalmába és anélkül, hogy elhatározta volna, megfordult és sietve visszament a szállodába. A lépcsőn felfele már futott, kettesével véve a fokokat.

A zárt szobaajtó mögül furcsa zajok szűrődtek ki, de ezt Megyeri már akkor érzékelte, amikor minden erejét összeszedve nekirontott vállával az ajtólapnak. Az olcsó szállodának nem tellett vastag és jól vasalt ajtókra, így már az első roham sikeres volt - deszkástul bezúdult a szobába, és nekiesett egy talpig feketébe öltözött férfinek.

Az legalább annyira meglepődött, mint a szobrász. Miután feltápászkodtak, egy pillanatig csak bámulták egymást, aztán a fekete ruhás ment át támadásba és egy jól irányzott mozdulattal fejbe rúgta az ajtóstul való beeséstől még nem teljesen összeszedett Megyerit. Az odébb gurult és beverte az oldalát a dohányzó asztal peremébe. Fájdalmát azonban elnyomta az a furcsa izgatottság, ami még a folyosón szállta meg, viszonylag gyorsan felpattant és ezzel a lendülettel a fekete ruháshoz vágta az asztalon levő hamutartót. Sikerült homlokon találnia és az egy kicsit meg is rogyott az ütéstől, de hamar összeszedte magát és támadott. A bal ököl elől sikerült Megyerinek elhajolni, de a fekete ruhás lengő jobbja alaposan állon vágta, amitől az ágyra zuhant.

Néhány másodpercre el is veszítette az öntudatát és amikor magához tért – és rájött, hogy hol van –, szemével a bűnözőt kereste, mert újabb támadást várt, de egészen más látvány tárult elé. A feketeruhás a fal felé hátrált, előtte pedig a bátor tamil lány nyomult egy valószínűtlenül hosszú ollót tartva kinyújtott kezében. Megyeri is összeszedte magát, felkelt és ökleit készenlétbe helyezve szintén elindult a betolakodó felé. Amikor már csak karnyújtásnyira voltak tőle, valami egészen váratlan dolog történt. A fickó hihetetlen ruganyosságról téve tanúbizonyságot, helyből felpattant, végrehajtott egy előreszaltót – amivel átrepült az őt fenyegető kezeken –, és ezzel a lendülettel a nyitott ablaknál termett, felpattant a párkányra és eltűnt.

Megyeri és Ananti egy pillanatig állva maradtak a meglepetéstől, aztán az ablakhoz siettek, kihajoltak, de már csak azt látták, hogy a támadó a párkányhoz rögzített kötélen éppen földet ér, majd pillanatok alatt felszívódik a sötétben. Egy ideig bámultak utána, mintha biztosak akartak volna lenni, hogy valóban nem fordul vissza, majd a lány elkezdett remegni és amint a szobrász átölelte, kitört belőle a zokogás. Megyeriben is nyomot hagytak az elmúlt percek eseményei, reszkető kézzel szorította magához a délindiai szépséget. Jól esett most valakinek a közelsége.

Igy álltak egy darabig, aztán – ahogy oldódott a feszültség – a szoros ölelést gyengéd simogatás váltotta fel, majd körbenéztek a szobában, hogy felmérjék a dulakodás eredményét. A levert telefonon, felborult széken és az összetört hamutartón kívül egyéb kár nem keletkezett.

- Menjünk a rendőrségre – mondta Megyeri és már indult is az ajtó felé.

Ananti engedelmesen követte, mert magában belátta, hogy nem célszerű egyedül és őrizetlenül maradnia éjszakára. A szobrász még megtorpant, mint akinek eszébe ötlött valami, aztán az ablakhoz ment és összetekerte a mászókötelet:

- Visszük ezt is, hátha érdekesnek találják a zsaruk.

Lementek a lépcsőn, ki az utcára és intettek egy motorriksásnak. Az apró jármű bekanyarodott velük a szálloda melletti keskeny utcába, ahol csak néhány hasonló közlekedési eszköz adott halovány fényt. Igy aztán nem láthatták azt a feketeruhás alakot, aki az egyik zárt üzlet beszögellésében ácsorgott és lemondó mozdulatot tett, amikor elhaladt mellette a riksájuk...

***********

Olyan sokáig kellett dörömbölniük, hogy érdeklődők kisebb csoportja gyűlt össze az őrszoba előtti utcán, mire végre megjelent egy rendőr és nagy ásítások közepette kinyitotta az ajtót.

- Mi a baj uram? Mi olyan sürgős? – kérdezte Megyeritől, Anantiról láthatóan tudomást se véve.

- Mi az, hogy „mi olyan sürgős”? – háborodott fel a szobrász. – A főnökeivel kell beszélnem! – és már nyomult is volna be az épületbe. A rendőr azonban útját állta és, miközben sűrű pislogással próbálta nyitva tartani a szemét, a tőle telhető legnagyobb határozottsággal förmedt rá:

- Hohó! Ide nem jöhet csak úgy be! Már nincs hivatali idő, zárva vagyunk. – Aztán kissé megenyhülten hozzátette: – Hátra megyek és megkérdem, hogy fogadják-e. Hogy hívják?

Megyeri bosszúsan elmormolta a nevét, aztán Ananti vállát átölelve várta, hogy visszatérjen a közeg. Az nem sietett különösebben. Végre aztán csak feltűnt és az arcán tanácstalanság vegyült némi riadalommal:

- Jöjjön be uram…, talán tud beszélni velük.

A szobrász furcsállta a rendőr hirtelen színeváltozását és meglehetős nyugtalanság uralkodott el rajta, amikor a lány kezét fogva bementek a belső, tágasabb helyiségbe. Itt aztán a látvány igazolta a nyugtalanságát. A szobában Karan főfelügyelő, Tauber Márton és még négy rendőr tartózkodott, de nem akárhogy. Szerteszét hevertek a különböző ülőalkalmatosságokon, egy részük éppen ébredezett, próbált magához térni, a többiek viszont még mindig aludtak, de ez az alvás inkább ájuláshoz hasonlított.

- Jézusom! Hogy néznek ki maguk! – szörnyülködött Megyeri.

- Nagyon fáradt vagyok. Te hogy kerülsz ide? – mondta Tauber, amikor felismerte a honfitársát.

- Mi az, hogy „hogy kerülsz ide”?! Ti miért vagytok ilyen állapotban, és miért nem a szállodánál őrködtetek, ahogyan megbeszéltük?! – háborgott Megyeri.

- A terv! – ugrott fel a magyar detektív és elkezdte rázni a többiek vállát. – Ébredjenek, indulnunk kell a szállodához!

- Na azzal már alaposan elkéstek – mondta a szobrász angolul, mert közben már Karan főnyomozó is kinyitotta a szemét. Sőt, Megyeri utolsó mondata eljutott a tudatáig, mert riadtan kérdezte:

- Mi az, hogy elkéstünk?!

- Úgy, hogy a gyilkos már támadott – jött a felvilágosítás a szobrásztól.

- Mit?! Hogy? – dadogott az indiai detektív. – És mi van a lánnyal?

- Amint látják, kutya baja – mutatott Megyeri az ajtóban ácsorgó Anantira, aztán részletesen elmesélte az elmúlt másfél óra történéseit.

A társaság – közben mindenki magához tért a mély álomból – elhűlve hallgatta. Amikor a szobrász végére ért a történetnek, ő kezdett el kérdezni:

- Szeretném megtudni, hogy mi itt ez a hatalmas szundikálás? Miféle rendőri fegyelem, hogy a megbeszélt terv ideje alatt mindannyian itt döglöttek?!

- Nem tudom, hogy mi volt velünk egész nap? – kezdte Karan. – Már délelőtt is nyomottság uralkodott rajtunk, de a délutáni tea után egyszerűen nem bírtuk ki ébren. A székből felállni sem sikerült és aztán se kép, se hang, többre nem emlékszem.

- Különösebben nagy nyomozói tapasztalat se kell hozzá, hogy megállapíthassuk: valaki szándékosan altatót kevert az ételünkbe, vagy italunkba – állapította meg Tauber.

- Mindannyian máshol és mást ettünk, azonban az itt készített teát ittuk egész nap – szólalt meg most az egyik rendőr.

- Azt hiszem én is, hogy a tea a kulcs – helyeselt Karan főfelügyelő.

- Pontosabban a teához adott tej. Valaki abba kevert késleltetett hatású altatószert – toldotta meg Tauber.

- Most már csak azt kellene megtudnunk, hogy kinek állt érdekében a ma esti mély álmunk és ki férkőzhetett hozzá a reggeli tejhez? – tette fel a kérdést Karan körbetekintve a társaságon.

- A gyilkosnak jól jöhetett, hogy a rendőrség lekéste az akciót – okoskodott Megyeri.

- A tejbe pedig a mindennapi szállítónk, Dinesh tudhatott feltűnés nélkül valamit belerakni… – egészítette ki a gondolatot az előbbi rendőr.

- Akinek azonban semmi érdeke se fűződött a szunyókálásunkhoz, tehát a gyilkos vagy megbízta, vagy kényszerítette őt, vagy Dinesh tudta nélkül sikerült az altatószert a tejbe kevernie – mondta Tauber.

- Miért nem kérdezik meg a parasztot? – okoskodott ismét a szobrász.

- Nem hiszem, hogy bármit ki tudnánk szedni belőle. A gyilkos bizonyosan megfenyegette. – Mondta Karan főfelügyelő, majd az utolsó szavainál a homlokára csapva kiáltotta: – Azonnal induljatok egy rohamkocsival Dineshékhez! Lehet, hogy veszélyben van az életük!

A parancs hallatára meglepő gyorsasággal pattant fel három a rendőrök közül, és már az ajtónál jártak, amikor utólérte őket a főnökük újabb utasítása:

- Hozzátok be a parasztot, mégis kihallgatom. Ketten pedig maradjatok ott éjszakára, őrizni a családot. Maga mit szorongat ott a kezében? – az utóbbi kérdést már Megyerinek címezte a főfelügyelő.

- Ez egy mászókötél, amit a tettes az ablakpárkányon hagyott a nagy sietségben. Talán meg lehetne vizsgálni, hogy kinek a tulajdona volt.

- Köszönöm a tippet, majd utánanézünk – mondta kissé nyersen a főrendőr.

VIII

A völgy fölött, közel a hegyoldalhoz, három hatalmas sas keringett lassan úszva a levegőben, tisztességes távolságot tartva egymástól. Nem szokatlan látvány ez itt a Himalája lejtőinél, de egyszerre hármat ritkán lehet megfigyelni. Szélcsend volt, tökéletes nyugalom uralkodott a tájon. Talán túlságosan is tökéletes.

Olyan volt a vidék, mint egy óriási filmdíszlet, mely előtt a három sas köröz rendületlenül, és néhány tehén legelészik a mezőn. Dinesh tehenei voltak ezek az indiai átlagnál – hála a dús legelőknek – jóval kövérebb jószágok. Dinesh egyike volt azoknak a magashegyi parasztoknak, akik sok-sok nemzedék óta élnek szarvasmarhatartásból az esőáztatta himalájai völgyekben.

A kéttucatnyi állat éppen annyi jövedelmet biztosított neki és családja számára, amiből szegényesen éldegéltek a pálmarosttal fedett fakunyhójukban, de – ellentétben sok tízmillió indiaival – soha nem éheztek. Sőt, a gyerekek iskolába jártak, volt tévéjük, amit esténként olajgenerátorra kapcsoltak, és Dinesh a múlt évben vett egy mopedet is magának.

Közeledett az alkony. A családfő a nagyobbik fiúval kezdte beterelni a marhákat a magas, szögesdróttal megerősített kerítéssel körbevont karámba. Szükséges az elővigyázat, mert ezen a tájon gyakran támadnak farkasok és sakálok. A lomha háziállatok nem tanúsítottak ellenállást, néhány füttyszó, esetleg kisebb botütés is elegendő volt, hogy mindannyian elfoglalják szokásos helyüket a részben fedett pihenőben.

- Menj és készítsd elő a kannákat – adta ki fiának az utasítást Dinesh.

A gyerek bement a ház melletti kis kamrába és előhozta a rozsdamentes acélból készült tejtartó edényeket. Fémesen csillogó, újszerű küllemük ellentétben állt a szegényes környezettel, de szükség volt erre a luxusra, mert a vásárlók a városban csak ilyenekből voltak hajlandók átvenni a tejet. Mindegyikre szép, nyomtatott betűkkel volt ráírva a megrendelő neve.

A fiú sorban lerakta a kannákat a pajta bejárata mellé és bement nézni az apját, ahogy fej. Ütemesen, sietség nélkül mozgott Dinesh keze a tehenek tőgyén. Amikor megtelt a sajka, a fiú elvette tőle, kivitte a kapuhoz és beleöntötte a tartalmát valamelyik edénybe.

Talán a harmadik fordulót tette meg így, amikor a két kutya vadul ugatni kezdett. A paraszt abbahagyta a fejést, fogta a félig telt sajkát és maga indult el vele a karám bejáratához. Közben a kutyákat szólongatta, megpróbálta elcsendesíteni őket, de azok nem hagyták abba sőt, mire Dinesh kitöltötte a tejet, már szinte őrjöngve ugattak.

- Az nem lehet, hogy már itt legyenek a farkasok – morogta magában a gazda és megmarkolta a kerítéshez támasztott hosszú husángot. – Itt van neked is egy – tette még hozzá és a fia kezébe is nyomott egy botot.

Pár másodperc elteltével egy emberalak körvonalai kezdtek kirajzolódni a narancssárgás alkonyi fényben. Lassan haladt, nyilván tartott az ebektől. Tisztes távolságba érve meg is állt. Dinesh erre keményebben rászólt a házőrzőire, a bottal is megfenyegette őket, mire azok megjuhászodtak és hagyták, hogy a gazdájuk bezárja őket a karámba.

Az illető erre ismét elindult és hamar a gazda és fia elé ért. Fiatal férfi volt a jövevény. Magas, karcsú teste, szőke haja és világos arcbőre arra engedtek következtetni, hogy nem indiai és hogy a világ gazdagabb feléből származik. Erőteljes álla és határozott vonalú orra között hibátlan fogsor villant ki, amikor mosolyogva üdvözölte a parasztot és fiát, ráadásul hindiül:

- Namaste! Nagyon harcias kutyái vannak. Ide aztán nem könnyű bejutni.

- Namaste! Tudja, sok erre a vadállat. Védeni kell tőlük a jószágot, meg magunkat is – magyarázta Dinesh.

- Értem. Szép helyen laknak, de úgy látszik ennek is vannak hátrányai.

- Mi hozta erre uram? Gondolom, hogy nem csak a táj kedvéért kockáztatta meg a kutyáimmal való találkozást? – kérdezte Dinesh minden ékesszólását elővéve.

- Nem bizony! Viszont úgy hallottam a városban, hogy magának van az egyik legfinomabb tehénteje. Ebből szeretnék vinni egy kannával, ha már az esti sétám során amúgy is erre jártam – magyarázta az idegen és elővett egy piros kannácskát a hátizsákjából.

- Hát ez igaz, sokaknak szállítunk – mondta a paraszt leplezetlen büszkeséggel és a karám ajtajánál sorakozó tartóedényekre mutatott.

Ha Dineshnek lett volna érzéke hozzá, akkor észreveszi a különös fényt, ami az idegen fiatalember szemében megvillant, miközben a nagy tejeskannákat végigpásztázta  a tekintetével. Az ilyesmi megfigyeléséhez nem értett az indiai paraszt, viszont a vérében volt, hogy a jövevényt meg kell vendégelni.

- Jöjjön uram, igyon meg nálunk egy teát.

- Jól van – válaszolta amaz –, de nem maradok sokáig, mert a teljes sötétség beállta előtt vissza akarok térni a városba.

Dinesh és a fia felemelték azt a néhány kannát, ami már tele volt tejjel és elindultak a kamra felé. Az idegen szintén felkapott egyet:

- Hadd segítsek egy kicsit.

A kamrában elhelyezték az edényeket és bementek a házikóba. Bent Jayanti, a feleség üdvözölte a vendéget és azonnal hozzálátott a tea elkészítéséhez. A férfiak leültek az asztalhoz. Dinesh szólalt meg elsőnek:

- Hol tanulta meg ilyen szépen a nyelvünket? Ritka a magukfajták között, aki ilyen jól beszél hindiül.

- Elég sok ideje vagyok már Indiában – válaszolta a fiatal férfi.

- Biztosan sok szép dolgot látott már nálunk.

- Hát igen, megfordultam néhány helyen.

- Látja, én még soha nem hagytam el Rishikesht és környékét – sóhajtott Dinesh és lelki szemei előtt megjelentek azok az indiai nevezetességek, amiket még csak a tévében látott.

Közben elkészült a tea és szürcsölgetni kezdték a forró italt. A vendég közben nézelődött, a gazda udvariasan mosolygott, Jayanti meg többnyire lesütötte a szemét. Egyszer aztán a jövevény felállt és bocsánatkérő hangsúllyal mondta:

- Ki kell mennem elvégezni a dolgomat. Bocsássanak meg, mindjárt itt vagyok.

Amíg az idegen távol volt, a feleség hatalmas edényt rakott a szoba közepén levő nagy gyékényre, benne fűszerektől illatozó zöldségekkel és néhány szelet csirkehússal. Leültek az étel köré, Dinesh körbetekintett a családján és csak ekkor vette észre, hogy a nagyobbik fiú nincs jelen. Már éppen kérdezni akarta a többieket, hogy hol a testvérük, amikor nyílt az ajtó, a srác siklott be rajta és gyorsan helyet foglalt a gyékény mellett. Úgy próbált tenni, mintha minden rendben volna, de az arcán látszott, hogy valami zavarja.

Nem kezdtek még enni, a vendéget várták, aki hamarosan megjelent az ajtóban és ott is maradt.

- Na jöjjön, tartson velünk – mutatott a gazda a gőzölgő ételre. – Talán nem olyan finom, mint a városban, de mi nagyon szeretjük. Jöjjön, na! A feleségem jól főz.

- Köszönöm. Biztosan finom, meg az illata is nagyon kellemes, de mint már mondtam, nekem sötétedésre a városban kell lennem. Úgyhogy indulok. Köszönöm a teát és itt a pénz a tejért – mondta az idegen és egy húszrúpiást nyújtott át Dineshnek, majd megfordult és eltűnt Rishikesh irányában.

A gazdasszony elkezdte kiporciózni az ételt a gyerekeknek, és amikor a nagy fiúhoz ért muszáj volt megkérdeznie:

- Téged mi lelt? Min töröd annyira a fejed?

- A városi idegen nem pisilni volt kint.

- Hanem talán kakilni? – kérdezte gúnyosan az egyik húga.

- Nem, egyáltalán nem végezte a dolgát – mondta a srác és közben az apjára nézett. Dinesh halkan, de érezhető izgatottsággal szólalt meg:

- Bökd ki végre! Mit csinált?

- Meglestem a ház sarkánál. Hátra ment a kamrába, ahol a tejet tartjuk – mondta a gyerek egy kis sóhajjal.

- Ott volt egész idő alatt? – kérdezte a gazda.

- Igen. Megvártam, amíg ismét előjött és akkor elkezdtem szaladni befele, de utolért.

- Ó nem! És mit csinált veled? – jajdult fel az anya és magához vonta a fiút.

- Nem bántott, csak erősen a szemembe nézett és azt mondta, hogy ha elmegy, akkor mondjam meg nektek, hogy senkinek ne merjetek szólni arról, hogy itt járt, mert különben… - itt a gyerek elakadt és az anyja ölébe rejtette az arcát.

- Na, mondd hát! Mi lesz különben? – sürgette az apja.

- Azt üzente – kezdte a gyerek még mindig a szülőjébe kapaszkodva  –, hogy akkor mindegyikünket megöl. Engem, meg a testvéreimet is.

- Jaj nem! – kiáltotta Jayanti és most már mindhárom gyerekét a szoknyájához szorította.

Dinesh csak állt, mint aki nem akar hinni a fülének, aztán halkan és nem túl meggyőzően szólalt meg:

- Csak azt próbálja meg.

- Nem értem, hogy mit keresett a kamrában? Nem hiszem, hogy lopni akart volna tőlünk – töprengett hangosan az anya.

- Mindjárt jövök – mondta Dinesh és kiment a kunyhóból. Három perc telhetett el, amikor ismét megjelent.

- Megnéztem. Nem hiányzik semmi – közölte és közben a legféltettebb kincsére, az új mopedre gondolt, amivel hajnalban majd a tejet fogja vinni a városba.

Tauber úgy döntött, hogy ebéd előtt egy kicsit kiszellőzteti a fejét. Indiában még egy kisváros utcáin sem egyszerű gyalogolni, de ez most kétszeresen nehéz volt, mert nemcsak az embereket, állatokat és a szanaszét heverő szemetet kellett kerülgetnie, hanem a gondolatai is elfoglalták.

Megpróbált közel kerülni a gyilkos észjárásához, a cselekvését meghatározó indulatokhoz. Miért jön egy fehér ember – mert ha a színesbőrűek elleni rasszista indíték igaz, akkor csak fajvédő fehérről lehet szó – a Himalája tövébe, hogy számára ismeretlen nőket öljön meg bestiális kegyetlenséggel? Elegendő ehhez a fajgyűlölet, vagy lenni kell más oknak is? Talán be akart bizonyítani valamit? Talán mégis ismerte az áldozatokat? Vagy esetleg Megyeri Lajost? Lehet, hogy rajta akart bosszút állni valamiért és ezért terelte rá a gyanút?

Tauber csak ment előre ezekkel a gondolatokkal a fejében és alig érzékelt valamit a külvilágból. Így történhetett, hogy nem vette észre, amikor kijutott a városból, sőt az utolsó asram mellett is elhaladt, és már egy erdei ösvényen lépegetett. Körülötte hatalmas fák adtak árnyékot, és sűrű aljnövényzet tette áthatolhatatlanná a vadont. A város zaja már nem hallatszott ide, elnyomta a lombozat suhogása. Az őserdő belsejében olykor felrikoltott valami – mintha láthatatlan szellemek tartanának főpróbát az éjféli előadásra. A magasban furcsa hangú madarak szólították a párjukat, olykor fel is röppent egy, de mire a nyomozó arra tekintett, már ismét csak az ágak bólogattak ütemesen, mintegy nyugtázva: „Igen, ehhez kevés a te szemed.” Márton nyomozó csak ment rendületlenül, eszébe se jutott, hogy esetleg eltévedhet.

A fák koronáján keresztül már koradélutáni fény szüremlett be a természet e gigantikus katedrálisába, amikor egy nagyobbacska tisztás elé érkezett. Annyira a gondolataiba merült, hogy először a képzelete játékának vélte, és csak lassan ébredt rá, hogy az a valóság, ami hirtelen a szeme elé került! Emberek egy csoportja tevékenykedett csendben a tisztás közepén. A nők ujjatlan, rövid, fehér leplet, a férfiak ágyékkötőt viseltek. Mindannyian jógagyakorlatokat végeztek, nagyjából egyszerre és hatalmas odaadással. Ez még nem is lett volna feltűnő, hiszen Rishikeshben és a környező erdőkben az ilyesmi megszokott látvány, csakhogy milyen nők és férfiak hajlítgatták ott ügyesen és kitartóan a végtagjaikat!? Tauber megkísérelte megbecsülni az életkorukat, és úgy találta, hogy a legfiatalabb is bőven elmúlt kilencven!

A magyar nyomozó leült egy farönkre és nézte őket. Azok, ha észre is vették, ennek semmi jelét nem adták, hanem szorgalmasan végezték tovább a gyakorlatokat. Nem mutattak kirobbanó életerőt, nem voltak izmosak, de vékony, aszott testükkel azt csináltak, amit akartak és elcsigázottnak sem látszottak. Taubernek úgy tűnt, hogy ő hamarabb elfáradna az üléstől, mint amazok a jógától.

Ahogy ez a csapat homo sapiens – akik már abban a korban voltak, ahol tíz-húsz év különbség észrevehetetlen – a haladóknak szánt nehéz mozdulatokat is természetes könnyedséggel hajtotta végre, ez a magyar detektívben az időtlenség érzetét keltette. Egy olyan állapotét, ahol relatívvá vált az élet és a halál, ahol az előzőből az utóbbiba való átmenet elveszítette minden tragikumát és csak egy különleges gyakorlat  volt. Ezek az emberek még nem haltak meg, de az életük arra a szintre emelkedett, hogy az egyszer mindenképpen bekövetkező elmúlás csak egy …-os alfejezet végét és egy másik kezdetét jelenti majd. Anélkül, hogy érzékszervekkel közvetlenül felfoghatót alkottak volna az örökkévalóságnak, mindannyian megérintették a halhatatlanság kapuját.

Tauber megigézve nézte őket, magával ragadta a mozdulatok tökéletes harmóniája és az idős testek fáradhatatlansága. Legalább fél óra eltelt, mire annyira magához tért, hogy – egy vérbeli detektívhez méltóan – részleteket is kezdett megfigyelni. Ekkor tűnt fel neki, hogy az öregek egy plusz-jelhez hasonló alakzatban állnak, aminek a szárai végén még derékszögben egy-egy „kinövés” volt, vagyis az ősi hindu jel, a szvasztika formáját vette fel a csoport.

„A szvasztika az örök körforgást jelképezi” – gondolta a nyomozó. „ Nincs ebben semmi különös, hogy ezek a szorgalmas öregek, közel a körforgásbeli szerepük következő fontos állomásához, ezt az alakzatot választották”. Ezután elmélkedett még egy kicsit azon, hogy lám ezt az okos jelet hogyan gyalázták meg a nácik azzal, hogy 45 fokkal elforgatva a legfőbb jelvényükké tették. Amikor ideért, mintha hirtelen a Világegyenlet megoldása jelent volna meg előtte, úgy ugrott fel és csapott a homlokára. Egyszeriben világossá vált számára, hogy milyen formai elképzelés áll a fajgyűlölő gyilkos tettei mögött. „Eddig háromszor csapott le, de a szvasztikának négy ága van! Negyedszer is le fog csapni!” – mondta a félhangosnál kissé hangosabban, de az öregeket láthatóan ez se zavarta.

Taubert viszont már nem érdekelték a jógázó matuzsálemek, hanem mint a szimatot kapott kopó, sietve indult el az ösvényen a város felé. Az utcákon már szinte futott –  amennyire a forgalom engedte –, mert minél hamarabb meg akarta osztani új gondolatait Karan főfelügyelővel. Azonban csalódnia kellett, mert csak a beosztott nyomozót találta az őrsön egy rejtvényújságba mélyedve.

Miután kifújta magát, megkérte a fiatalembert, hogy használhassa az egyik számítógépet és hozzálátott, hogy megírja a kérvényt Megyeri Lajos szabadon bocsátása ügyében.

**********

Négyen ültek a teájuk mellett a rishikeshi rendőrörs legtágasabb helyiségében: Karan főfelügyelő, Tauber Márton, Megyeri Lajos és az a rendőrgyakornok, aki a magyar detektívet az első felderítő útjára elkísérte. A mennyezeten hatalmas ventillátor lapátja forgott lassan körbe, de nem lett volna rá szükség, mert a légkondicionáló is hűtött rendesen, ami egyáltalán nem szokatlan a trópusokon, ahol a hideg jelenti a luxust. Ezért aztán Taubernek jólesett a forró tea, hosszan belekortyolt, majd Megyerihez fordult:

- Akkor érthető ugye Lajos, hogy miként képzeljük el az akciót?

- Érthető, de nem örülök neki – válaszolt a szobrász maga elé bámulva.

- Annak jobban örülne, ha még most is a közismerten otthonos, tágas és összkomfortos cellák egyikét kellene megosztania a rendkívül művelt és barátságos őrizetesekkel? – kérdezte Karan fődetektív a gúny mellett türelmetlenséggel is a hangjában.

- Azt nem mondtam – sietett őt megnyugtatni Megyeri –, de ahhoz sincs sok kedvem, hogy segédkezzek egy ártatlan nő életének a veszélyeztetésében.

- Én viszont pontosan ezzel a feltétellel javasoltam az ön szabadon bocsátását.  Ha nem írom alá a Tauber úr által beadott kérvényt, akkor ön még mindig a cellában csücsülne – emelte fel hangját az indiai fődetektív és határozott szavait kemény tekintettel nyomatékosította.

- Jól van. Nem mondtam, hogy nem teszem meg, csak nem szívesen – vált békülékennyé a magyar szobrász.

- Nem kell semmitől tartanod Lajos – hangzott fel a budapesti felügyelő megnyugtató baritonja –, sok rendőr fogja biztosítani a környéket. Nem hagyjuk, hogy ártatlan embereknek bármi baja történjen.

- Azt azért még mindig nem értem – kezdte Megyeri más hangon –, honnan gondolják, hogy a gyilkos nem fog gyanút? Biztosan tudja már, hogy engem szabadon eresztettek, vagyis nem gyanúsítanak és így gondolhatja, hogy a rendőrség más nyomot követ. Még az is eszébe juthat, hogy csapdába akarják csalni.

Márton nyomozó egyetértően bólogatott, miközben kezei között szorongatta a forró teáspoharat, majd lassan kezdte a mondókáját:

- Lehet, hogy tényleg gyanút fog és nem jön el. Ebben az esetben nem akad horogra, és más módszerrel kell majd elkapnunk, de legalább megpróbáltuk. Ha meg kíváncsiak a véleményemre: szerintem el fog jönni. A következők miatt gondolom így. Ez az ember nem egy egyszerű, a fajgyűlölete által hajtott gyilkos, vagyis nem olyan aki, bár előre kitervelten, de indulatból öl. Ő az egészet úgy tervezte meg, mint egy műalkotást. Valamit üzenni akar az általa tisztelt szellemeknek, a múlt árnyainak, vagy most is létező tekintélyeknek, de az is lehet, hogy belső világának a teljességéhez kellenek neki ezek a szörnyű tettek. Ez az ember a maga módján egy művész. Egy sátáni alkotó, akinek az emberélet csak sorszám, mert egy általa elképzelt magasabb cél felé tör. Talán valami halhatatlan mű létrehozása a célja…

Tauber egyre izgatottabb lett a saját okfejtésétől és a hűs levegő ellenére kipirult arccal folytatta:

- Igen, azt hiszem, hogy itt egy ördögi művész az ellenfelünk, aki mindenképpen be akarja majd fejezni az elkezdett „alkotást” és ehhez meg kell ölnie a negyedik áldozatát!

- Na, de miért kell pontosan négynek lenni? – kérdezte Megyeri.

- Mert az örökkévalóság ősi hindu jelének, a szvasztikának is négy ága van!

- Lehet – hagyta annyiban a szobrász –, de miért nem jó neki egy akármilyen színesbőrű áldozat? Miért feltételezitek, hogy pontosan az én következő barátnőmet fogja kiszemelni?

- Azért, mert még nem mondott le arról, hogy az egész gyilkosságsorozatot a te nyakadba varrja – válaszolt Tauber.

- Fene a gusztusát – morgott magában a szobrász.

- Jól van, uraim – kezdte Karan főfelügyelő. – Munkára! Térjünk rá a részletekre, beszéljük meg pontosan a tervet.

Tauber Márton korán kelt egy félig átvirrasztott, zaklatott éjszaka után. A megoldatlan ügyek általában nem befolyásolták az éjszakai nyugalmát, de ez most különös hatással volt rá. Biztosan szerepet játszott ebben lányának kapcsolata a fő gyanúsítottal, de a szokatlan környezetet sem szabad lebecsülnünk.

Kissé kábultan ücsörgött hát a kis szálloda kerthelyiségében és várta a megváltó erős teát, attól remélve, hogy magához tér.  A vörösesbarna kövezet még csillogott a korareggeli mosástól és viszonylagos rend uralkodott a fallal körbezárt kertben. Végre kihozták az illatos, dupla adag massala teát és egy óriási omlettet. Tauber magába szívta a finomságok illatát, majd mind egy szemig elpusztította az ételt. Reggeli után gyorsan rendbe rakta magát és indult a rendőrörsre.

Ott az ügyeletesen kívül csak az egyik beosztott detektívet  találta, aki szintén nemrég végzett a reggelijével és önfeledten piszkálta a fogát. Amint Tauber belépett, a rendőr abbahagyta a fogkarbantartást és illedelmesen köszönt:

- Jónapot uram.

- Jónapot. A főnöke mikor jön be?

- Ez változó, uram. Talán hamarosan itt lesz.

Pár percet kellett csak várniuk és benyitott a helyiségbe a nagydarab, pocakos főfelügyelő. Magas homlokú, világos bőrű, észak-indiai típus, a haja még alig őszült, de a szeme alatti sötét árnyékok és kissé ráncosodó tokája jelezték, hogy közelebb van az ötvenhez, mint a negyvenhez. Vidáman üdvözölte a vendégét:

- Namaste Tauber úr! Na, szorgalmas volt tegnap? Vártuk, hogy délután benéz az irodába és elmeséli, amit intézett.

- Namaste, Karan úr! Eredetileg úgy terveztem, hogy jövök, de aztán az ifjú kollégájával felkerestünk egy itteni sziklamászó egyesületet.

- Azt hittem, Tauber úr, hogy nyomozni érkezett, és nem ilyen veszélyes sportot akar űzni. Nem megerőltető ez az ön korában? – villantotta ki pazar fogsorát a főnyomozó.

- Nem sportolni akartam, hanem egy nyommal kapcsolatban kerestünk információt – válaszolt Tauber nyugodtan.

- Ne mondja! Ezek szerint Megyeri gyanúsított ennek az időtöltésnek hódolt?

- Éppen ez az! A talált nyomból az következik, hogy nem Megyeri Lajos a tettes.

- Ne higyje, hogy meglep, amit mond – kezdte szinte negédesen az indiai főnyomozó. – Biztos voltam benne, hogy megkísérli tisztára mosni a honfitársát.

- Szó se lehet róla! – húzta ki magát Tauber önérzetesen. – Ha valóban ő követte el a gyilkosságokat, akkor bűnhődnie kell. Abban az esetben nem érdekel, hogy magyar. Ugyanis komolyan veszem a szakmámat, ha érti Karan úr, hogy mire gondolok!

- Jól van! Nem akartam megbántani – ütött meg békülékenyebb hangot a nagydarab főfelügyelő. – Na, ki vele! Milyen nyomot talált?

- Azt tudjuk, hogy egyik esetben sem láttak Megyeri után senkit távozni a szállodákból – kezdte Márton detektív. – Se éjszaka, se reggel.

- És azt is kizártuk mindegyik helyszínnél, hogy az illető hosszú időre el tudott volna bújni valahol – egészítette ki az indiai.

- Így van! Én mégis azt mondom, hogy nem Megyeri a  tettes.

- Na de akkor azt állítja könyörgöm, hogy az igazi gyilkos valahonnan az égből szállt alá és ugyanúgy távozott! – lett Karan főnyomozó ingerültebb.

- Uram, kimondta a kulcsszót! – emelte fel az ujját Tauber. – Ugyanis szinte pontosan ez történt. A gyilkos egy megfelelő sziklamászó felszerelés segítségével, a sötétség leple alatt, felmászott a szállodának arra az emeletére, ahol a Megyeri által meghódított hölgy lakott és miután befejezte szörnyű tettét, ugyanúgy távozott.

Az indiai főrendőr elképedt tekintettel meredt Márton nyomozóra, majd összeszedte magát és elgondolkozva kérdezte:

- Azt mondta, hogy van valami nyom is.

- Igen, az egyik szállodánál ezt az ablakpárkányról lehullott csempét találtuk – mondta Tauber, azzal átnyújtotta a törött kerámiát. – Nézze ezt a bevágást. Ellenőriztettem. Egy mászókötél végére szerelt kampótól származik. Ráadásul tegnap este elmentem a másik hotelba is, ahol Deborah Plummert meggyilkolták, és egy ugyanilyen bevágást találtam az ablakpárkányon.

- Hol ellenőriztette? – csapott le az állításra az indiai.

- Tegnap délután a sziklamászó egyesületnél. Azok gyakorlott szemű emberek. Biztosítottak róla, hogy ezt csak egy mászókötél kampója okozhatta – mondta Tauber, majd némi habozás után hozzáfűzte: – És van egy szemtanúm is.

Ezután elmesélte kollégájának, hogy mit látott a szállodaportás kisfia. Az indiai főnyomozó jóindulatúan mosolygott:

- Azt ugye tudja, hogy egy kisgyerek vallomása nem perdöntő?

- Persze, hogy tudom, de nekem akkor is fontos támpontot jelent és a feltételezésemet igazolja.

- Hát igen – vakarta meg elgondolkodva a tokáját Karan nyomozó. – Nem lehet kizárni, hogy így történt a dolog. Ebben az esetben viszont a lehetséges gyanúsítottak köre nem túl nagy. Rishikeshben és környékén nem sok az igazán jó sziklamászó.

- Azt kellene valahogy kiderítenünk, hogy miért ölt az illető. Tudja? Az indíték.

- Látja, ez is inkább Megyeri bűnösségét igazolja. Ő ismerte a meggyilkoltakat – mondta Karan fődetektív, de érződött, hogy már ő sem igazán hisz a magyar szobrász bűnösségében.

- Hát igen. Miért öl meg valaki három, különböző időpontban, más-más országból érkező fiatal lányt? Akiket talán nem is ismert – gondolkozott hangosan Tauber.

- És akik mind másfajta emberek voltak. Egy mesztic dél-amerikai, egy fekete észak-amerikai és egy félig maori származású Új Zélandról.

Ekkor felemelte fejét az eddig bölcsen hallgató beosztott detektív, és mint aki valami lényegtelent említ meg, közönyös ábrázattal mondta:

- Vagyis mindannyian többé-kevésbé színesbőrűek voltak. Szerintem a gyilkos egy fajgyűlölő fehér ember.

- De miért pont ezt a három nőt szemelte ki magának? – nézett szigorúan a főfelügyelő.

- Egyszerűen csak azt akarta, hogy Megyerit higyjük gyilkosnak és eszünkbe se jusson más után nyomozni. Ezért választotta a szobrász alkalmi barátnőit – válaszolt Tauber.

- Minden világos! – derült fel végre az indiai főrendőr. – Helena Kallyomäkit pedig azért nem bántotta, mert ő meglehetősen fehér és északi típus.

- Látom Karan úr, ön is egyre inkább abban hisz, hogy nem Megyeri Lajos a tettes – mosolygott a magyar detektív.

- Azért ehhez még jobban megvizsgálom majd a dolgokat. Például a maga bizonyítékát – mutatott amaz az asztalon heverő csempedarabkára.

- Tegyen úgy! Én meg beadok egy kérvényt Megyeri úr szabadlábra való helyezésére – mondta Tauber és indulni készült.

- Csak adja. Az ügyészség majd elbírálja – válaszolt Karan főnyomozó, majd utána szólt az ajtóhoz közelítő kollégának: - Aztán vigyázzon magára, Tauber úr!

- Maga is, Karan úr! – válaszolt a magyar nyomozó és tett egy lépést vissza, hogy kezet rázhasson az indiaival.

Közben megszűnt esni és ismét tűző napsütés fogadta őket, amikor kiléptek a szállodából. Az utcán az egész napi mocskot szállító kis vízfolyásokat kerülgetve jutottak el az épület végéhez. Ott egy olyan keskeny közbe fordultak be, hogy alig fértek el ketten egymás mellett. A jobbkéz felőli mállott vakolatú házból egy fiatal férfi tolt ki éppen egy mopedet. A fiatal rendőr kérdezett valamit a motorostól, mire az élénk fejmozgással válaszolt:

- Igen, itt laknak Szunghaték. Az első emeleten balra.

A lépcsőházban terjengő tömény dohszagban szinte üdítően hatott az a fűszerillat, ami a rendőrök előtt feltáruló lakásból áramlott elő.

- Szungathné? – kérdezte Tauber az ajtónyílásban álló, riadt tekintetű, lila fejkendős asszonytól.

Az határozatlanul igent bólintott, de nem mozdult.

- Ne féljen. A férje tudtával jöttünk. Hoztunk egy kis csokit a gyerekeknek – tolmácsolta Tauber szavait a rendőrgyakornok.

Az utolsó szavaknál az asszony szoknyája mellett két hatalmas, fekete szempár jelent meg, egy csomó mosdatlan hajtinccsel körítve. Lassan előmerészkedett a két csöppség, de tovább szorították anyjuk térde körül a színes textilt. Szungathné kicsit félrehúzódott – éppen annyira, hogy a férfiak beléphettek a konyhába –, de látszott rajta, hogy még mindig bizalmatlan.

Elsőnek a kicsik arca derült fel, amikor Márton detektív a kezükbe nyomott egy-egy csokit. Azonnal felbontották és nyitott szájjal csámcsogva hozzáláttak. Gyöngyházfehér fogaikon barna foltokat hagyott a csoki, és a kisebbik gyerek orrától lefelé vezető fehéres csík anyaga békésen összekeveredett a világhírű édesség masszájával.

- Hol van a harmadik? – kérdezte Tauber.

- A fiam a leckéjét írja – fordította a fiatal rendőr a választ.

- Bemehetünk hozzá? – kérdezte a magyar nyomozó és a választ meg se várva benyitott a belső helyiségbe, ami a lakás egyetlen szobája volt.

A hétéves forma fiúcska egy színes kendővel letakart koszosfehér műanyag asztalnál ült, előtte nyitott füzet és néhány könyv. Az idegenek látványára kérdően az anyjára nézett, majd amikor az elhadart néhány mondatot, letette a ceruzáját és illedelmesen köszöntötte a bácsikat. Tauber neki is átnyújtott egy csokit, de a fiú nem kezdett el enni, hanem ismét a szülőjére emelte a szemét. Az asszony ekkor egyetlen szót mondott, és azt Tauber is értette:

- Teát?

- Kérünk – bólintott Tauber és amikor az asszony kiment, elővette a gyerekrajzot és a sráchoz fordult: – Te rajzoltad ezt ugye?

A gyerek tartózkodó magartásába most riadtság vegyült, részben azért, mert az anyja már nem volt a szobában, részben, mert nem tudta, hogy bajt csinált-e a rajzzal és nem volna-e okosabb letagadni. A magyar detektív észrevette ezt és mosolyogva simogatta meg a fiúcska fejét:

- Ne félj. Nagyon szép rajz és én már tudom is, hogy a te alkotásod, mert a papád megmondta. Csak azt szeretném tőled megtudni, hogy mikor és kiről rajzoltad.

A gyerek sóhajtott egyet, felváltva a nyomozóra és a rajzra tekintgetett, majd lassan felemelkedett és elindult a konyha felé. Tauber és a rendőrgyakornok követték. Amikor beléptek, a mama éppen tejet kevert a teába és zavart mosollyal nézett a vendégeire:

- Maradjanak nyugodtan a szobában. Mindjárt visszem a teát.

- Most nem az ital miatt jöttünk. A fia akar valamit mutatni nekünk. – Mondta a detektív és gyerekhez fordult: – na, hogyan készült a rajz?

A srác fogott egy széket, a helyiség egyetlen ablaka elé tolta, majd az anyja elképedt tekintetétől követve felmászott rá és kimutatott a nyitott ablakon keszetül. Tauber szorosan a gyerek mellé állt és a karocska által jelzett irányba nézett.

- Mi volt ott? – kérdezte.

- Azon a falon mászott a pókember – mutatott kitartóan egy irányba a kisfiú és a detektív számára nem lehetett kétség: az bizony a szálloda hátsó fala volt!

- Melyik nap láttad? – érdeklődött tovább Tauber leplezetlen izgalommal.

- Másnap nem kellett iskolába menni – mondta okos tekintettel a gyerek.

- Hétvégén volt – vált a nyomozó hangja csalódottá.

- Nem, hanem beteg voltam, azért nem mentem suliba – magyarázta a srác.

- Az a múlt hét kedden és szerdán volt – segítette ki őket a mama.

- Na, de mégis... melyik nap? Próbáljanak visszaemlékezni – lett türelmetlen Tauber.

- Akkor itt aludtam a konyhában – mondta a kisfiú elgondolkozva.

- Csak kedden lehetett, mert aznap olyan erősen köhögött szegénykém, hogy nem tudtunk tőle aludni és kihoztuk ide a matracát – kezdte az asszony. Aztán észbe kapott, leszedte a gyereket a székről, és közben szidalmazta: – Te meg ahelyett, hogy feküdtél volna, az ablakban ácsorogtál?!

A magyar detektívet azonban ez a jelenet már nem érdekelte, hanem szokásához híven, amikor valami fontos dolgot akart mondani, megragadta az asztal szélét és dörgő baritonja betöltötte a kis konyhát:

- A múlt héten, kedden este gyilkolták meg abban a szállodában Nora Cavendisht!

Amikor ismét az utcán voltak, a fiatal rendőr már indult volna vissza az őrsre – lassan közeledett az aznapi szolgálat vége –, de Tauber ismét visszaintette. A magyar nyomozó a szálloda fala mellett kezdett lépdelni és a talajt kémlelte, néha meg föltekintett arra a bizonyos falra, melyen a gyerek a feketeruhás alakot látta. Közben morgott is magában, valami olyasmit, hogy „ennek az esőnek is pont most kellett jönni”, meg „itt már nem  találok nyomokat”. Olykor belrúgott egy-egy kövecskébe, vagy cipője orrával beletúrt a sárba. Egyszer csak hirtelen lehajolt és valami lapos tárgyat emelt fel a földről.

- Mi az, Tauber úr – lépett kíváncsian közelebb a rendőrgyakornok.

- Ez egy darab csempe. A pereme alapján úgy néz ki, hogy ablakpárkányt burkoltak vele – forgatta figyelmesen Márton nyomozó a világoskék lapot.

- Errefelé sokan használnak ilyet. Mi a különös benne? – okoskodott az ifjú rendőr.

- Jöjjön csak ide, egész közel – intett neki Tauber, de közben le nem vette szemét a törött kerámiáról. – Látja itt ezt a sötétszürke csíkot végig?

- Igen.

- Nézze, ahogy végighúzódik az egész csempén és a szélénél egy kis vájatban végződik – magyarázta tovább a detektív.

- Mintha egy kevés letört volna ott belőle – kezdett érdeklődni a gyakornok is.

- Pontosan! – emelte fel a hangját Márton nyomozó. – És tudja, hogy mi törte le? Annak a kampónak a pereme, amit a mi pókemberünk feldobott az ablakpárkányra, hogy rögzíteni tudja a mászókötelét. Vagyis, ez itt egy tárgyi bizonyíték – fejezte be a kiselőadást Tauber és némi diadallal a tekintetében zsebre dugta a törött kerámialapot.

- Akkor most visszamegyünk az őrsre, és ezt megmutatjuk a főnöknek – mondta reménykedve a fiatal rendőr.

- Nem. Most szétnézünk Rishikesh hegymászó túrákat szervező irodáinál – kezdte Tauber. Aztán hirtelen ötlettel: – Sőt, talán egy igazi sziklamászó klub is van errefelé! Mit gondol?

- Iiigen..., van egy – vallotta be kelletlenül a gyakornok, mert immár bizonyossá vált, hogy túlóráznia kell.

- Na! Vezessen oda szépen – élénkült fel Márton nyomozó és barátságosan megveregette a fiatalember vállát.